Találkozások

V. Rész

Egy átbeszélgetett éjszaka után tudtam, hogy mit, jobban mondva inkább, hogy kit szeretnék. Egyedül azt nem tudtam, hogy hogyan törjem össze Rick szívét. Fájt a gondolat is, hogy megbántom őt, de tudtam, hogy az a helyes, ha nem bolondítom tovább szegényt, hisz ő is megérdemel valakit, aki tiszta szívből csak őt szereti és senki mást.

Hálát adtam az égnek, hogy hétvége révén nem kell korán kelnünk, hisz csupán pár órát aludtam. Bill édesen szuszogott mellettem, miközben nekem csak egy kis helyet hagyva, elfoglalta az ágyam nagy részét. Félig meddig keresztbe feküdt majdhogynem az ágy közepén, bal kezét és lábát az ágy széle felé nyújtóztatta, így foglalta el a helyemet. Magam sem tudom mióta először, de végre mosolyogva ébredtem, s ahogy megláttam őt, ahogy az ágyamban alszik fellélegeztem, hogy nem csak álom volt a múlt este. Ő maga volt rá a bizonyíték, hogy bizony valós mindaz, ami velem történt.

Halkan nyitottam majd csuktam be a hálószoba ajtaját és egy gyors kávéfőzés után már a bögrém társaságában ültem a kanapén. Hosszasan törtem a fejem és arra jutottam, hogy leülök Rickel és megosztom vele érzelmeim felé irányuló részét. Sokáig tanakodtam azon is, hogy elmondjam-e a tényt, hogy Bill az, aki miatt ilyen hirtelen vetek véget a kapcsolatunknak, de végül arra jutottam, hogy semmi szükség tovább fájdítani a szívét. A tény, hogy az elmúlt pár hónapban a kapcsolatunk megromlott és nem ugyan azt várjuk egymástól, úgy véltem bőven elég indok a szakításra.

Gyors üzenetet írtam neki, hogy szeretnék vele beszélni délután, de az üzenet elküldése után pár perccel már csörgött is a telefonom.

– Szia! – Köszöntem bele a telefonba nagyot nyelve s reménykedve, hogy nem akarja majd mihamarabb tudni, hogy mit szeretnék neki mondani, de hiába volt minden bizalmam, szinte rögtön a tárgyra tért.

– Szia! Miről szeretnél beszélni? – Kérdezte félve.

– Rólunk – Válaszoltam, majd vártam mit reagál, de a vonal túlsó felén feszült csend honolt. – Itt vagy? – Kérdeztem rá hosszas hallgatás után.

– Itt! Kérlek, mondd el most. Nem akarok délutánig várni! – Felelte aggodalommal feszélyezve.

– Rick ez nem telefon téma – válaszoltam, mert szerettem volna telefonon közölni.

– Kérlek Lexi, csak mondd ki, oké? Tudom, hogy szakítani akarsz, csak essünk már túl rajta – kérlelt, nekem pedig szavaiba bele sajdult a szívem.

– Ne haragudj rám – kezdtem, de nem tudtam folytatni, mert közbe vágott.

– Annyira tudtam... – Mondta szinte sírós hangon, majd folytatta – Miatta, igaz?

– Nem, nem miatta, hanem miattam. Rick, már hónapok óta nem megy ez közöttünk. Én nem azt szeretném, amit te. Te családot és közös életet szeretnél, én pedig...

– Te pedig nem! – Fejezte be a mondatomat. – Tudod csak nem értem, ha nincs köze Billhez, akkor miért pont akkor, mikor megjelent?

– Mert Bill ráébresztett arra, hogy az amit én neked adhatok, az nem minden. Szeretlek, de nem eléggé... – Újabb hosszas csend után végül beletörődve tette fel utolsó kérdését.

– Biztos vagy benne?

– Sajnálom Rick... – Válaszoltam, melyre ő a vonal túlsó oldalán a könnyeivel küszködve sóhajtott fel.

– Pedig én szeretlek!

– Tudom, ne haragudj rám – Kérleltem újra.

– Már késő – felelte majd bontotta a vonalat.

Térdemen támaszkodva, arcomat a tenyerembe temettem. Sajnáltam, hogy fájdalmat okoztam neki, és ostromoltam magam azzal, hogy mennyire szörnyű ember vagyok, mert most minimum a sarokban kellene zokognom, ehelyett pedig nem éreztem a sajnálaton kívül mást, mit megkönnyebbülést.

A hálószoba ajtaja néhány másodperc múlva halk nyikorgással nyílt ki, majd Bill kissé kócosan és álomittasan lépett ki a szobából.

– Nem akartalak megzavarni – mondta, miközben leült mellém és engesztelően a hátamat kezdte simogatni.

– Annyira szörnyű ember vagyok – sóhajtottam fel, majd szomorú, bűnbánó szemekkel néztem fel rá.

– Már miért lennél az? – Kérdezte meglepve.

– Mert megkönnyebbültem és mert nem sajnálom, hogy szakítottam vele csak azt, hogy megbántottam ezzel – feleltem.

– Ugyan, nem vagy rossz ember, csak már nem szeretted őt úgy, ahogy azt kellene. Jobb, hogy most, mintsem egy év múlva, mikor már rávesz, hogy költözzetek össze, vagy menj hozzá, nem?

– Ez igaz. – Gondolkoztam el.

– Na gyere ide – tárta szét nagy karjait és az ölelésébe volt, én pedig örömmel simultam hozzá – majd megbékél, ő is tudja, hogy igazad van – nyugtatott.

– Remélem neked lesz igazad – feleltem, majd behunytam a szemem és hallgattam, ahogy a szíve ritmusos ütemben ver. Karjai közt megnyugodtam és úgy éreztem, ennél jobb helyen nem lehetnék. Az ösztöneim azt súgták, hogy jó helyen vagyok, itt kell lennem, vele kell lennem senki mással. Az agyam és a szívem végre egy rugóra járt, úgy éreztem, hogy mostantól minden rendben lesz.