- Tudod, - kezdem vigyorogva, próbálom megfogalmazni magamban amit mondani akarok, és szinte köpöm a következő szavakat, mintha marná a gúny a szám, mintha nem élvezném, hogy megbántom az öreget, hogy megalázom, - apa, azt hiszem, rájöttem, miért mondta azt az a ribanc, aki az anyámnak hívta magát, amit. Mert tudta, hogy sokkal jobb nekem azt hinni, hogy apám a tengeren veszett. Sokkal jobb, mint azzal a tudattal élni, hogy az apaöl, aki nemzett, egy nyomorék vénember, aki ráadásul még vak is, egy cirkuszban dolgozik, és azzal eteti az embereket, hogy jós.
- Anyád egykor szeretett engem, a maga módján, - kezdi, de felcsattanok. - Nem szeretett senkit! - Torkához szegezem a késem, és halkan a fülébe nevetek. Elégedetten nyugtázom, hogy kirázza a hideg. - Sem téged, sem engem nem szeretett. Egy önző kurva volt, te is tudod. - Jobban a torkához szorítom a kést. - Nem tudnád megtenni... - hörgi.
- Talán tényleg! De, lehet, hogy mégis. Miért nem mondod meg te? Te vagy a jós kettőnk közül. Mondd meg nekem, - tudakolom tőle, immár vele szemben állva, és érzem, ahogy arcomon szétterül a vigyor, - ölök én? - Hangosan felnevetek.
- Egy átok leszel Gothamen. Hagyatékod halál és őrület...
