– Ezt nem hiszem el! Muszáj mindig ezt csináld valahányszor valaki mással beszélgetek?– üvölti le fejemről a hajat kedvesem – Megértem, hogy féltékeny vagy, de attól még nem kell gyakorlatilag megölni mindenkit a szemeddel! Lassan már nem lesz senki, akivel beszélgetni tudnék.
– Nem értem miért kéne, hogy mással beszélgess amikor az enyém vagy – válaszolom a tőlem megszokott hideg hangnemben.
– Hát igen, ezt már bizonyítottad párszor, és ezzel utalok a rengeteg szívásnyomra amiket rendszeresen rajtam hagysz!
– Eddig egyszer sem adtál hangot ennek Ichigo.
– Persze, hogy nem, mivel akkor csak duzzognál.
– Nem vagyok kisgyerek, hogy ilyen dolog miatt duzzogjak. – felelem kicsit sértetten, hiszen miért feltételez rólam ilyet?
– Byakuya, már eléggé ismerlek, szóval tudom, hogy mi lenne a véleményed ha ezt szóvá tettem volna valaha is.
Sajna erre már nem tudok mit válaszolni, így inkább csak elfordítottam a fejemet és hallgattam.
– Látod, már duzzogsz is.
– Én nem duzzogok!
– Pedig de.
– De nem – erre már ő sem tud mit felelni, így inkább csak sóhajt egyet, majd beleül az ölembe, szembe velem és átölel.
– Én csak aggódok érted, hogy valaki elvesz tőlem. – mondom neki egy sóhajtás kíséretében
– Te is, és mindenki tudja jól, hogy a tiéd vagyok, szóval nem kell aggódnod. Én csak téged szeretlek – ad lágy csókot ajkaimra, amit én viszonozva percekig tartó szenvedélyes csókká változtatok.
– Én is szeretlek, de attól még nem fogom hagyni senkinek sem, hogy elcsábítson – jelentem ki komolyan, mire ő csak elmosolyodik.
– Reménytelen eset vagy, de csak is az enyém vagy, és nekem ez éppen elég – dől rá mellkasomra, mire én átölelem az én egyetlen narancs színű epremet, ami a legédesebb a világon, és csak is az enyém.