Érted éltem, érted haltam

Első fázis - Tagadás

Sherlock a kanapén fekszik, karjai összekulcsolva, szeme csukva. Vajon mit tervezhet Moriarty? Régóta nem jelentkezett. Az ajtó nyílására a férfi felül. Valaki... hátha ő az. De nem, kissé egyenetlen lépések, gyapjú suhogása... Ez csak John. Na de mégis mire számított? Vagy inkább kire? Hallja, ahogy a volt lakótársa belép a kis helyiségbe. A tekintete találkozik Sherlockéval, majd a magasabb férfi visszafekszik a kanapéra. Hallja, ahogy John sóhajt egy nagyot. Nem tudja érdekelni. Neki más kell, neki izgalom kell, adrenalin kell, Jim kell... 

A szemei kipattannak. Nem. Dehogy kell neki Jim. Megrázza a fejét, és ránéz a mellette álló férfira. John szemei szomorúan csillognak, és nem néz Sherlockra. Analizálhatná, de nem teszi. Minek? Hol van már Moriarty?

- Sherlock... - kezdi John. - Abba kell hagynod ezt.

Sherlock nem beszél. Nem csinál semmit, csak bámul maga elé. Ha Moriarty visszajönne...

- Moriarty HALOTT! - kiáltja el magát a doktor. Halott... Ugyan. Az nem Jim stílusa. Nem is állna jól neki. Sherlock emlékei közül azonban felbukkan egy kép. A tetőn állnak. Jim a szájába veszi a pisztolyt, és...

- Nem. - suttogja maga elé. A szemei megtelnek könnyel. Már nem is próbálja titkolni, hogy mennyit jelentett neki az a pszichopata. Ahogy mosolygott. Ahogy idegesen elnevette magát. Ahogy izgalmasabbnál izgalmasabb rejtvényeket készített elő - csak Sherlock számára. De ez már múlt idő. Jim meghalt.

- Tűnj innen. - hallja a saját hangját. Nem szeretne egyedül lenni, de nem akarja, hogy sajnálják. A sajnálat egy teljesen felesleges emberi dolog. A sajnálat visszahoz bárkit is a halálból? Nem. A sajnálat szánalom. Abból pedig köszöni szépen, de nem kér.

- Nem hallottad, azt mondtam, tűnés! - pattan fel Sherlock, a fehér lepedő kissé lecsúszik a vállán. Látja, ahogy John szeme akaratlanul is oda téved. Holmes visszarántja a takarót. Egyetlen szó harsog a fejében: undorító. John Watson egy undorító ember. Nem érdemel semmit, csak hogy ki legyen rúgva a lakásból. De aztán John Watson olyan dolgot  tesz, amely miatt Sherlock lefagy. Csók. Ne. Ezt nem akarja. Nem így, nem most, nem vele. De már késő. Nem tud ellenkezni, és nem is fog. Hátha ez segít. Hátha...

Az ágyában fekszenek, a takaró a földön, a vastag gyapjúpulóver mellett. John túl hamar hagyja abba az előkészítést. Ez fájni fog. Sherlock behunyja a szemég, érzi, hogy könnyek csordulnak le az arcán, ahogy a doktor belényomul. Fáj, nagyon fáj. A könnyei benedvesítik a takarót.John durván megragadja a csípőjét, és türelmetlenül mozogni kezd. Ennek nyoma fog maradni, Sherlock érzi, ahogy az ujjak a bőrébe marnak, érzi, ahogy John egyre mélyebbre és mélyebbre löki magát benne. Mintha egy kést nyomnának fel neki újra és újra. Hosszúnak tűnő idő után aztán John végre Sherlock nevét kiáltja, és elengedi a csípőjét. Ernyedten rázuhan Sherlock hátára. Nem kifejezetten nehéz, de mindenképpen zavaró. Végül legördül róla, így a teste Sherlock hátának nyomódik.

- Ezt... - lihegi John - Ezt meg kell ismételnünk.

Sherlock pedig csak letörli a könnyeit, és bólint.