A medalion átka

1. fejezet

„A medalionok olyanok, mint az emberi lelkek. Ugyanolyan törékenyek és csillogóak. Vigyázni kell rájuk, ha meg akarod őrizni ragyogásukat" – Ichirou- sensei mindig ezt mondta.

Vigyázok a medálra, amit a mester adott nekem. Az ingem dolmánya alatt ott lóg, a szívem fölött. Mindig magamnál tartom, még álmomban is; egy vékony ezüstláncon függeszkedik.

Ichirou- sama volt a medalionok készítője. Az ő képessége volt, hogy a medalionokat megalkossa, és a megfelelő emberekhez juttassa. A medalionok mindig azt tették az adott személlyel, amit ő parancsolt nekik. Ichirou- sama az én medalionomra a védelem kanjiját írta, így ez a nyaklánc mindig megóv engem, mikor harcra kerül a sor. Mindig túlélem az összecsapásokat és így tovább szenvedek a sérülésektől. Pedig sokszor könnyebb lenne egyszerűen csak egy léleknek lenni a pokolban.

Minden embernek az a pokol, amitől a legjobban fél. Megtörténik vele az, ami a legszörnyűbb rémálmaiban. A családtagjai, szerettei, barátai ellene fordulnak. Ez egyesek számára a pokol. Én azonban nem félek semmitől. Nincsenek olyanok, akik ellenem fordulhatnának. Nincsenek szeretteim, az egyetlen általam oly mélyen tisztelt és szeretett személy már régen meghalt, Ichirou- sama már rég eltávozott az életemből, hogy egy emlékfoszlánnyá váljon, mely néhanapján megjelenik előttem.

Az egyetlen fontos személy az életemben a szerelmem. Azonban tőle nem félek, nem tudna annál jobban bántani, mint amennyire azt minden nap, minden egyes pillanatban teszi, megragadva az adandó alkalmakat. Elise- san csak bántani tudja az embereket, különösképp engem.

Elise- san a főnököm. Egy titkos, a városunkat uraló bűnszervezet tagjai vagyunk mindketten. Elise- san a maffia, a Zankoku nevezetű szervezet főnöke, én pedig az alatta szolgáló egyik vezér lennék.

19 éves vagyok, már lassan öt éve vagyok itt. Ichirou- sama az utcán talált rám. Megszöktem egy árvaházból, éheztem, és már a sárban feküdtem legalább egy napja, mikor a Sensei rám talált. Idős, ráncos kezét felém nyújtotta. Nem törődött azzal, hogy koszosak a tenyereim és az övéit is összekoszolom.

Olyan volt ő nekem, mint egy angyal. Egy angyal, aki a pokolba rántott. Mégis hálás voltam neki. Otthonra leltem, még ha a beosztottaim meg is akarnak ölni nap mint nap. A yakuzáknál ez mindennapos. Valamilyen szinten már meg is szoktam. Kivédem a támadásaikat és megvédem magamat. Ahogy azt a mester is akarta.

Csak Arashimacu képes még Elise- sannál is jobban bántani engem. Képes őrületbe kergetni, bántani, kínozni.

*

A kanapén feküdtem és a plafont bámultam. Olyan szép, fekete volt. Ezüstösen, csillogó csillagok voltak ráfestve. És csodás, kristálycsillár függeszkedik alá. A csillárról pedig apró csengettyűk lógnak, melyek csilingelő hangjukkal szórakoztatják a szobába befújó szelet, a légmozgást.

Valaki kopogott. Felültem.

- Bejöhetek? – kérdezte a hang, melyet azonnal felismertem.

- Persze – mondtam, de válaszomat meg sem várva Elise- san rontott a szobába.

- Mi történt veled? – kérdezte, mikor meglátott.

Testemet mindenütt kötések borították, egy- két sebből pedig még véreztem is. Szerencsére kaptam pár érzéstelenítő injekciót és pirulát Hanamaru- santól, a szervezetünk orvosától, aki általában fel van készülve a lehető legrosszabbakra is. Jó orvoshoz méltóan még kötszert is tart a zsebében, no meg pár altatólövetet. És még néhány szikét, hiszen mégis csak maffiatagok közé tartozik.

- Ki tette ezt veled? – szegezte nekem a kérdést Elise- san.

Elsőre nem mondtam semmit, de idővel csak megszólaltam. Elise- san képes lett volna egész nap ott ülni velem abban a szobában. Ez is egyfajta kihallgatás. Addig vár, amíg az ember meg nem nyílik neki, hogy aztán lecsaphasson a védtelenné vált áldozatra. Aki jelen esetben én voltam.

- Arashimacu – suttogtam el a nevet.

- Már megint ő? – csóválta a fejét. – Majd elbeszélgetek vele egy kicsit – fűzte hozzá.

- Ne – szakítottam félbe. – Ne mondj neki semmit, kérlek!

- No de miért? – vonta fel a szemöldökét. – Tett veled esetleg valami mást is? – tekintete végigpásztázta bekötözött testemet. – Mit csinált még?

Szagot fogott, mint a kutya, és most már tudtam: nem menekülhetek.

- Az a mocskos perverz! – kiáltotta. – Te az enyém vagy! – ordította, miközben kiviharzott a szobából. Olyan volt, mint egy nyári vihar. Amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan ment is.

Visszafeküdtem és tovább aludtam.

*

Már este volt, mikor felébredtem. Elise- san az ágyamon ült. Homályosan, a sötétben láttam egy férfi körvonalait is. Mikor rájöttem, hogy ki ül az ágyam szélén, elkerekedett a szemem.

- Mit keresel itt? – a hangom remegett. – Minek jöttél ide?

Felültem és összehúztam magamat annyira, amennyire csak tudtam. Két kezemmel átkaroltam a lábaimat és remegtem.

- Én most itt hagylak titeket – szólalt meg Elise- san, azzal felállt és elhagyta a szobát.

- Ne! – kiáltottam utána, de addigra az ajtó már becsapódott mögötte. Ő pedig, aki még mindig az ágyam szélén ült, csak erre várt. Felugrott és a számra tette a kezét, majd egy gyors mozdulattal előkotort a farzsebéből egy madzagot, amivel bekötötte a számat úgy, hogy meg sem tudtam szólalni. Aztán a kezeimet is lefogta és hihetetlen ügyességgel kikötötte őket az ágy végéhez. Hiába próbáltam mocorogni, most minden porcikám fájt és egy- két sebem fel is szakadt a ficánkolás közben.

- Te rohadék- kezdte. – Mit mondtál Elise- nek?

- Ühmmm – erre csak ennyi volt a kétségbeesett válaszom.

- Most megfizetsz!

Elkezdte kicsatolni az övét.

Ne! Csak ezt ne! Még egyszer ne! – ezek jártak a fejemben, miközben lerángatta rólam is a nadrágot. Nem volt könyörületes, egy cseppet sem. Fájt és undorodtam ettől az embertől. Az első alakalommal is, és most is.

Fogalmam sincs, hogy mit utálhatott bennem ennyire. Talán azt, hogy Ichirou- sensei kiskedvence voltam. Amíg a mester nem fogadott be, kisajátíthatta őt. De aztán megjelentem én és mindenki érdeklődését felkeltettem, Ichirou- sensei pedig a legtöbb szabad percét arra fordította, hogy velem legyen. A többi társát elhanyagolta. Ez pedig bizonyára nem tetszett Arashimacunak. Ez lehet az oka annak, hogy ezt teszi velem. Irigy és féltékeny rám, ahogy a szervezetünk többi tagja is. Egyedül Elise- san nem az. Bár ő meg alapvetően egy kegyetlen természet – ezt is az apjától örökölte, a maffia előző vezetőjétől.

Arashimacu kiment a szobából. Kezeim élettelenül borultak le az ágy selymes takarójára. Tekintetem a semmibe meredt. Kihaltnak és elhagyatottnak éreztem magam, a lelkem maga volt a kongó üresség, melyből minden érzelmet kiöltek. Aztán Elise- san bejött.

- Na, milyen volt? – kérdezte egy gúnyos mosoly kíséretében.

- Te... - hangom vékony volt, mégis dühtől égő. – Miért hagytad?

Fogd fel úgy, mint a beavatási szertartásodat a maffiában – szavai kegyetlenül csengtek, de a tekintetén látszott, hogy kissé megsajnált. – Tudom, hogy fájdalmas volt, de már túl vagy rajta.

Igen, már túl voltam rajta. És már nem éreztem magamat érzelemmentesnek sem. Dühös voltam. Elkezdtem gyűlölni Elise- sant. Hagyta, hogy megerőszakoljanak. Kedvességet és aggódást színlelt, miközben az ellenség lába elé dobott. Kegyetlen, szívtelen nőszemély. De vajon miért választotta Arashimacut helyettem? És vajon Elise- san tényleg csak egy egyszerű beavatási rituálénak gondolja ezt az egészet?

- Menj innen! – suttogtam elhaló hangon.

Elise- san pedig kiment. Az ajtó hangtalanul csapódott be mögötte és elnyelte kecses árnyékát. Az érzelmeim változtak, de a nagy tölgyfaajtó továbbra is ugyanolyan maradt. Öreg, kopott és méltóságteljes.