A medalion átka

4. fejezet

Minden erő kiszállt a testemből. Láttam, ahogy utolsó ellenfelünk felém indul, a kezében fegyverrel, ahogy azt is észleltem, hogy Arashimacu lassan feláll és elém lép.

Nem tudom, mi történt velem. Az előző pillanatban még rendesen álltam, most meg a földön feküdtem. A vállamból szivárgott a vér, és lassan rá kellett jönnöm, hogy a kés, mely percekkel ezelőtt a húsomba fúródott, mérgezett volt. Éreztem, ahogy a méreg lassan felszívódik és a testemben a véremmel keveredik, majd szétárad.

Mindent világosság borított be, csak Arashimacu ezüstösen fénylő alakját láttam magam előtt. Mintha villám csapódott volna a földbe, forgószél támadt körülötte, mely kecsesen meglebegtette ébenfekete haját. Öltönyének zakója csapkodott a szélben, mely sudárnak mutatta kecses alakját. Alig lehetett valamit hallani a dühös szellő zúgolódásától, mégis kivettem a hangzavarból szavait.

- Tűnj! - suttogta.

Ellenfelünk eltűnt a szemünk elől. Azt hittem, hogy mindjárt visszatér, de nem tette. Percek múlva sem állt senki a helyén. Végleg, örökre eltűnt e föld színéről.

Arashimacu megfordult. Arcán rémületet véltem felfedezni, mikor észrevette, hogy nem vagyok ájult. Megijedt.

- Ezt soha, senkinek nem mondhatod el, értetted? - leguggolt elém. - Soha senkinek, Anjinaru.

Csak bólintottam egyet, mire ő rendezte arcvonásait. Úgy éreztem, hogy ráér később is megkérdeznem, hogy miért. Egyelőre valahogy vissza kell jutnunk Vicomte- hez.

Arashimacu fölém hajolt, majd adott egy puha, lágy csókot ajkaimra.

- Menjünk - mondta, majd a karjába kapott.

Erős volt, simán elbírt. Csontsovány voltam, mivel az elmúlt napokban nem igen ettem többet egy- két morzsánál, nem tudtam az ételt letuszkolni a torkomon. Túl sok minden történt.

Jóleső érzés töltött el, ahogy szorosan a mellkasához simultam, miközben ő magához szorított. Azt hiszem, elkezdtem hallucinálni. Már egy virágos rét közepén láttam kettőnket, amint én az ölében fekszem, ő pedig a hajammal babrál.

Körülöttünk ezer virág nyílt, liliomok, pókliliomok, rózsabokrok, nárciszok, jácintok és egyéb, virágzó növények, szerte szét a mezőn. Mi pedig csak ott feküdtünk, teljes csendben, nyugodtan és boldogan.

Aztán Arashimacu megszólalt.

- Két képességem van- kezdte. - Az egyik az, amit Vicomte látott, a másik pedig az, amellyel eltűntettem azt a fickót. A másodikról senki sem tud rajtad kívül. Ha szeretném, a világ összes emberét eltűntethetném - mondta, majd hozzátette: - Ezt a képességemet jobban szeretem.

- Miért? - kérdeztem. - A másikat miért nem szereted?

- Nem azért nem szeretem, mert csak pusztítani lehet vele, persze ez is az egyik oka - vett egy nagy levegőt. - Miközben egy ember megölök, érzem a fájdalmát. Olyankor hihetetlenül szenvedek.

Arashimacu arca eltorzult már a puszta gondolatra. Ez volt az utolsó kép, mielőtt felébredtem volna a Camorra szállásán.

*

Vicomte előtt álltunk.

- Sikerült elhozni, amit kértem? - kérdezte.

- Igen - nyújtotta át Arashimacu a kis zöld dobozocskát neki.

Vicomte szeme felragyogott és kikapta társam kezéből a zsákmányt. A csomagolást leszakította róla, majd felnyitotta a doboz fedelét. Mikor meglátta a drágakövet, egyenesen Arashimacu nyakába ugrott. Idővel újra a zöld fényű gyémántot fürkészte, majd én jöttem. Belőlem is kiszorította a levegőt.

- Látom, el tudtátok végezni a rátok bízott feladatot - mondta Vicomte, mikor már mindannyian ültünk. - Most már a Camorra teljes jogú tagjai vagytok.

Nem mintha ő akarta volna annyira, hogy a szervezetéhez tartozzunk és neki dolgozzunk... Á, dehogy. Még Elise- santól is elvett minket. És mint később kiderült: nem csak mi kerültünk a Zankokutól a Camorrához.

A régi, törött váza romhalmaza helyén már egy új állt, mely legalább csak száz éves lehetett. Az avantgárd művészet egy nemes darabja volt. Külsején zöld ágak virítottak, melyek között apró virágokat lehetett felfedezni. A váza csodás, frissen vágott orgonaágaknak adott helyet, a belőlük áradó illat pedig betöltötte az egész szobát. Bekúszott az ember fejébe is, és egy kissé elbódította. Talán ez okozta, hogy nem ugrottam főnököm nyakának, mikor megláttam két régi társamat a Zankokutól.

Nyílt az ajtó és belépett Vicomte komornyikja, két fiatal férfivel az oldalán. Rögtön felismertem őket. Velem egyenrangú maffiatagok voltak. Megálltak Vicomte előtt.

- Üdvözöllek titeket! - köszöntötte őket. - Kérlek, mutatkozzatok be!

- A nevem Rei - mondta a jobb oldalon álló, akinek zöld szeme és fekete haja volt.

- Én Hotaru vagyok - hajolt meg a másik, aki festetett barna hajat és sárga macskaszemeket mondhatott magáénak.

- Nos, ők a régi társaitok - mutatott felénk Vicomte.

Rei és Hotaru ránk néztek. Elsötétedett tekintetük és elkomorult arcuk. A nyájas mosolyt vészjósló vicsorgás váltotta fel. Nem örültek nekünk.

- Hogy hagyhattátok el Elise- sant? - ragadta meg a grabancomat Hotaru.

- Nem mi hagytuk el - vetette oda Arashimacu. - Ő hagyott itt minket.

- És ti? - néztem rájuk vádlón. - Titeket nem Elise- san hozott ide.

Elengedte hajtókám szélét és csak hallgatott. Rei hasonlóan cselekedett.

- Elárultátok? - kerekedett el a szemem. - Magára hagytátok?

Tudtam, hogy furcsa felháborodásom. Megutáltam Elise- sant az után, amit tett velem, mégis most sajnáltam és elfacsarodott a szívem arra a gondolatra, hogy egykori hűséges dolgozói elpártoltak tőle.

- Igen - nézett rám Rei. - Elhagytuk azt a helyet. Felégették az egész bázist.

A Zankokunak vége. Nem akartam elhinni. Ez nem történhetett meg. Az a hely, amit otthonomnak tartottam, most romokban állt. Az egykori szervezet emberei vagy az ellenséghez, vagy ide csatlakoztak, páran meghaltak, néhányan pedig menekülni kényszerültek.

Egy ismeretlen ellenség támadott meg minket, mely - mint később kiderült -, a Camorrát is meg akarta támadni.

--------------------------------------------------------------------------

Helóbeló!

Tudom, hogy jó soká, de itt a kövi fejezet! :D

Remélem tetszett, és hogy nem fogtok megkövezni, amiért úgy semmi sem történt benne, csak a történet haladt előre...

Puszi nektek: Haru Amadare

És bocsánat, hogy most hétvégén ennél többet nem tudtam hozni, de takarítanom kellett, meg a kertet rendbe tenni, hogy jövő héten szombaton mehessek koreai napokra! ;D