A medalion átka

3. fejezet

A szobában megdermedt a levegő. Én vagyok Ichiro- sensei erejének hordozója. Vicomte kijelentésével minden megváltozott. Nem csak egy egyszerű mágus vagyok, hanem a híres, nagyhatalmú Ichiro- sama utóda.

- Micsoda? - ordított fel Arashimacu. – Ez nem lehet igaz. Miért pont te? – nézett rám dühtől eltorzult arccal.

- Hohohó! – vágott egy grimaszt Vicomte. – Egy féltékeny társ lépett a színpadra –intett Arashimacu felé.

- Nem vagyok féltékeny! – háborodott fel a „féltékeny társ". –Csak ez így nem igazságos.

- Azt hiszed, amit meg te tettél velem, az igazságos volt? – a düh lobogó fénye az én szememben is felgyulladt.

- Uraim! – állt fel Vicomte. – Mit szólnának, ha a civódást a szobájukban folytatnák tovább?

Ez egy figyelmeztetés volt, amelyre mindketten felkaptuk a fejünket. Megéreztük a ránk leselkedő veszélyt a szavaiban, főleg, hogy áttért a magázódó formára. Lassanként mindhármunk arca felvette a megfelelő kifürkészhetetlen maszkot. Mindannyian takargattuk saját valónkat, és nem akartuk kiadni magunkat – az ellenségeinknek.

- No tehát – kezdett bele a mondandójába újdonsült főnökünk – holnap mentek az első bevetésetekre. A célotok pedig a szomszéd városi postahivatal.

- A posta? – néztünk fel hitetlenkedve Arashimacuval. – Mi köze a postának a maffiához?

- Egy értékes csomagot kell elhoznotok onnan – magyarázta Vicomte. – feltehetően drágakövek lesznek benne, többek között egy értékes gyémánt, amely zöld fénnyel bír – itt két kezét az álla alá téve elkezdett vigyorogni, mint egy kisgyerek, aki éppen megkapta a világ legfinomabb nyalókáját. Vagy aki még csak vágyakozik rá, de már a markában érzi a sikert.

- Egy kis komolyságot, Vicomte- san – Arashimacu engem már nem piszkálhatott, ezért Vicomte- ot nézte ki magának.

- Persze, persze – próbálta visszaölteni magára komoly arckifejezését- sikertelenül.

Elnevettem magam. A bosszankodó Arashimacut és a babapofit vágó Vicomte- ot szórakoztató volt nézni. Így végül megtört a feszült hangulat és egy kicsit ellazultunk.

- Nos – folytatta hegyibeszédét a főnökünk, miközben visszadőlt a kanapéra. – Ez egy felmérés is lesz egyben, ahol láthatom a képességetek hasznosságát is. Csak ketten mentek – itt visszatért a szigorúságot kifejező álarc. - Bízom benne, hogy el tudjátok végezni a rátok bízott feladatokat.

- Igenis – húztuk ki magunkat.

- És te, Arashimacu – bökött ujjával az említett személy felé. – Most az egyszer alkalmazkodj és használd a képességedet!

- De hiszen neki nincs semmilyen képessége – vetettem ellen.

- De, van neki – emelte fel a mutatóujját kedves főnökünk. – Gyerünk, mutasd meg neki, Arashimacu!

Arashimacu kelletlenül ugyan, de felállt, majd körülnézett a szobában. Pillantása egy vázán akadt meg, melyben száraz rózsaszálak díszelegtek. Odasétált hozzájuk, majd a váza szélére tette a kezét. Lehunyta a szemét, majd kinyitotta, mire zöld fény fény gyulladt ki bennük.

- Törj! – szólalt meg Arashimacu.

A váza apró, csillámló szilánkokra tört. A padlót egyenletesen elterülve betemették a vázadarabkák.

- Arashi- kun! – kiáltott fel Vicomte sajnálkozva. – Az egy 16. századi kínai remekmű volt!

- Ahogy mondod – felelte rá foghegyről Arashimacu. – Csak volt!