Döbbenten meredtem a tükörbe. Szemeim majd ki pottyantak a helyükről, úgy bámultam az elém táruló jelenséget. Tétován felemelve kezemet, óvatosan végigsimítottam az arcomon. A tükörben a lány utánozta mozdulatomat. Ekkor a tükör hűvös felületéhez szorítottam a tenyeremet, mire a lány is ugyanezt tette. Olyan volt, mint én, de mégsem. A lánynak hosszú, élénk rézvörös haja volt, színben passzoló szemöldöke és mohazöld szeme. Az én hajam viszont seszínű barna, ami még a vállamig sem ér, és egyszerű, minden csillogástól mentes barna a szemem.
Vonakodva elfordítottam a tekintetem a tükörbeli lánytól. Oldalra fordulva felemeltem egy tincsemet, és újra sikoltottam egy hatalmasat.
- Aurora! Mi a franc... - toppant be a fürdőszobába apu kócosan, gyűrött pizsamában, borostásan. Aztán megpillantva engem, elállt a szava. Úgy tátogott, mint egy partra vettett hal. Ha nem éreztem volna pánikszerű kétségbeesét, még nevettem is volna. – Te jó ég! Mi történt veled?
Fogalmam sem volt, kettőnk közül melyikünket sokkolta le jobban a kinézetem semmiből jött változása. Nem volt rá sem logikai, sem tudományos válasz. Egy pillanatra rossz álomnak hittem. Aztán rájöttem, hogy nem az. Ahhoz túl valóságos, túlságosan sok a hiteles bizonyíték.
- Ezt én is szeretném tudni – feleltem nagyot nyelve, de a gombóc semmiképp sem akart eltűnni a torkomból. – Anyu! Segíts nekem!
Apu háta mögé nézve egy picit megkönnyebbültem. Még ha más nem is, anyu mindenképp talál valami megoldást. Amióta az eszemet tudom, ő az én mentsváram. Mindig hozzá futok, amikor baj van, félek, vagy valami olyannal állok szemben, amit nem tudok egyedül kezelni. Most is, kikerülve aput egyenesen a karjaiba szaladtam. Szorosan magához ölelve betakart az illatával. Kellemes, megnyugató illat, enyhe parfüm és testápoló. Mélyeket lélegeztem, hogy megnyugodjak. Most sem csalódtam benne. Nem kezdett el sopánkodni, sikítozni, nem drámázott. Halál nyugalommal vette tudomásul azt, amit mi apuval nem tudtunk feldolgozni. Mintha semmi különös nem zajlott volna éppen a lányával.
- Nincs semmi baj, kincsem – puszilta meg a fejem búbját. – Nem tudom mi ez, de majd megoldjuk, rendben? Pontosan hogyan is történt ez az egész?
- Nem tudom. Felébredtem, kijöttem mosakodni, és így néztem ki – foglaltam össze a történteket. Még időben hátrahajtottam a fejem ahhoz, hogy elkapjam a szüleim között váltott nyugtalan pillantást. – Hogy megyek így suliba? Vagy nem is megyek? – kérdeztem picit felderülve.
A remény, hogy itthon maradhatok ma, nagyobb volt, mint a változások felett érzett aggodalmam. Amikor belépve a helyiségbe megpillantottam magam, teljesen kiment a fejemből, hogy miért olyan különleges ez a mai nap.
- Szó sem lehet róla, kiasszony – nevetett apu a szokásos mély, öblös hangján. – Attól még, hogy ma van a szülinapod, ugyanúgy iskolába kell menned.
- Ne már – nyafogtam lekonyuló szájjal. – Nem minden nap lesz az ember tizenhat éves. Ezt kellően meg kellene ünnepelnünk.
- És meg is fogjuk – vette át a szót anyu. – Amikor hazaérsz az iskolából, Philippe pedig az óvodából.
- Jó, oké – motyogtam csalódottan. Nem értettem, egyszer az életben miért nem lóghatok a suliból. – De mit fogok mondani, miért ilyen a hajam?
- Születésnapi ajándék – vágta rá anyu. – Hajfestés, hajhosszabbítás. Mond azt, hogy változtatni akartál. Kipróbálni valami újat, valamit, ami nem te vagy. Reggeli előtt gyorsan mosd meg a hajad, én pedig majd szépen beszárítom és teszünk bele pár loknit. Mit szólsz?
