Pillangó

Prologue

Gyönyörű nyári napnak indult, majd délután elkezdett beborulni, így elindultam a barátaimmal hazafelé. Nem is sejtettem, mi vár rám. Hirtelen feltámadt a szél, és heves villámlás közepette rohantunk mindannyian az otthonunk felé. Már majdnem a kapunkhoz értem, mikor is egy nagyon hangos reccsenést hallottam és már csak annyit láttam, hogy a házunk lángokban és romokban áll. Beszaladtam gondolkodás nélkül, és kerestem a szüleim. Egy hatalmas gerenda alá szorulva ájultan feküdtek. Megpróbáltam kihúzni őket, de sehogy se sikerült, majd éreztem, hogy valami rám esett és nagyon fájt, aztán elnyelt a sötétség.

Mire felébredtem, már egy fehér kórházi szoba fogadott. Amint megtudták, hogy magamhoz tértem, megállt előttem egy orvos és elmagyarázta az igen nehezen elfogadható, de valóságos helyzetet.
Nem, nem csak egy másik szobában vannak, nem... Meghaltak a szüleim.

Ezek után itt vagyok én, már egy teljes hete nyomom a kórházi ágyat. Azonban a mai nap más, mert találkozok valakivel.
Azt mondta az egyik orvos, hogy ő hozott be és szeretne megbizonyosodni, hogy minden rendben van velem, viszont én a szüleimen kívül senki mást nem ismertem a környékünkről aki segíthetett volna rajtam (szomszédaink mind idős urak, és hölgyek, nem tudtak volna), így eléggé értetlenül fogadtam a szavait. Igazából nem annyira érdekelt a dolog, elvoltam egymagamban, lapjaimmal és noteszemmel, mert amióta itt vagyok egyedül, folyamatosan csak ezt csináltam, rajzoltam, és dalszövegeket írtam. Valamelyest sikerült felfogni a szüleim halálát, de valahol még mindig reménykedem, hogy élnek, pedig tudom, hogy ez lehetetlen. Ez okozta hirtelen magamba fordulásom. Nem sírtam, nem tudtam, pont úgy ahogy nekik se tudtam segíteni, amikor kellett volna.

~Tehetetlenség~

Jelenleg is csak ezt érzem... Senkim nem maradt. Apukám felőli nagy szüleim eltűntek, Anyukáméi pedig még születésem előtt egy balesetben meghaltak. Peches egy család vagyunk, nem igaz?

Két hangos koppanás az ajtómon -ez zökkent ki gondolataimból.
-Gyere! -kiabálok ki rekedtes elcsukló hangon. Majd egy széles mosoly kíséretében belép a szobába, egy sötétbarna hajú, magas srác. Meglepődök, ismerősnek tűnik.
-Szia! -köszön lágy kellemes hangján. Még mindig nem jut eszembe ki lehet ő.
-Öhmm... Szia! -válaszolok, bár inkább suttogásnak hallható.
-Tudod, én vagyok aki a beiratkozásnál útbaigazított. -mondta kedvesen. Én pedig azzal a "tééényleg" fejemmel bámulok rá. -Na, látom eszedbe jutott! -húzta még szélesebbre mosolyát, azonban a következő pillanatba, ahogy felfelé, olyan gyorsasággal görbülnek lefele szája szélei. -Azok a szüleid? -mutat egy rajzra amit kiraktam az ágy melletti kis szekrényre. Én válaszul csak bólogatok. -Sajnálom! -hallom keserű hangján, hogy tényleg így is gondolja
Azonban hirtelen újra megszólal.
-Azokat is te rajzoltad? -vizslatja a rajzfüzetem két oldalát, ahol épp nyitva hagytam. Megint csak bólintok. -Megnézhetem jobban? -utal a füzetem egész tartalmára, amire viszont heves fejrázással jelzem, hogy nem szeretném, azonban ő addigra már ott is terem és belelapoz. Gyorsan kirántom kezei közül, de kutyaszemekkel néz és várja, hogy visszaadjam neki. Nem bírok ellenállni, ugyanis odanyújtom. Elképedve nézegeti "műveim" én pedig bambulok ki az ablakon. Hallom, hogy leteszi a füzetet és leül mellém az egyik székre, amely a látogatóknak van fenntartva, szemem sarkából észreveszem, hogy arcom vizslatja, majd mikor megunja, hogy nem fordulok felé, ő is az ablak felé mered.

Így ülhettünk kb. két percig, majd megszólal:
-Nem vagy éhes, vagy szomjas? -újra csak fejemet rázom, de neki ebből elege lehet, mivel hozzá teszi: -Elvitte a nyelved a cica, vagy mi? -nem akarok válaszolni neki, amit látva, feláll.
-Akkor, Szia! Lehet holnap még benézek. -mondja csalódottan, én pedig végre összeszedem magam és kipréselem magamból
-Köszönöm Szépen! -elmosolyodik, majd kilép az ajtón egy "Szívesen" keretében.