Pillangó

Ismerkedés

*Shiro*

Arra lettem figyelmes, hogy szipogása egyre enyhült, légzése egyenletesebbé vált. Elaludt.
Annyira békésen szuszogott, hogy nem akartam felébreszteni, így maradtam vele késő délutántól egész estéig.
Végig az ölemben tartom és nézem, békés arcát, majd egy-két hajszálat kisöprök a szeméből, amitől résnyire nyitja barna szemeit.
-Jó estét! -suttogom neki.
-He? -reakciójára kicsit felnevettem.
-Elaludtál az ölemben... Bár eléggé elzsibbadtak a végtagjaim, de nem volt szívem kirángatni az álmaidból.
-Bocsi... miiii???? -kérdezte riadtam.
-Nyugi, semmit nem tettem... Amit nem akartál volna. -az utolsó mondatomat röhögve csatoltam hozzá. Felkapcsoltam a kislámpát ami az ágy melletti kisebb komódon foglalt helyet, hogy lássam arcát. Meg kell hagyni, eléggé szórakoztató látványt nyújtott.

*Rin*

-Hülye! -válaszul csak ennyit mormolok és meglököm a fiút, aki egy - áú - kíséretében és egy kellemetlen puffanással ér talajt. Párnámat felemelem támadó pózba, mire Shirota maga elé helyezi kezeit és várja, hogy azok becsapódjanak... hiába...
Olyan érzés kap el, mint amikor gerincbe vágnak egy tőrrel. Nem merek mozdulni, mert nem tudom eldönteni mi történik. Szemeimből patakként törnek elő a fájdalom okozta könnyeim. Shiro is észreveszi, hogy valami nincs rendbe és azonnal feláll.
-Rin? Mi baj, mid fáj??! -kérdezi ijedten, mire én csak rázom a fejem, hogy nem tudom, majd lassan segít fekvő pózba jutnom. Kiszalad és kis idővel egy orvossal tér vissza.
Elmeséli, hogy mi történt. Az orvos ad egy fájdalom csillapítót, aminek mellékhatása miatt elalszok.

*Shiro*

Nagyon aggódtam Rinért, mert nem tudtam, mi történt vele. Este 9:31 körül elhagytam a kórházat és hazaindultam, de előtte még hagytam egy kis papírt, hogy holnap nem tudok bemenni, meg jó éjszakát kívántam. Hazaértem után mindent elvégezve lefeküdtem aludni.

Ma edzésre kell mennem, de annak ellenére, hogy tegnap írtam Rinnek, hogy nem tudom ma meglátogatni, úgy döntök megpróbálkozok eljutni hozzá is.

Szüleimmel beszélgetek, hogy mi lesz Rinnel, ugyanis bevállalták a lány örökbefogadását, azonban nekem kell róla gondoskodni, mivel az otthonom nagyon messze van a sulitól ahova járunk, ezért albérletben lakok majd vele. Mondjuk ez eddig is így volt, csak most majd rá is figyelnem kell, amit igazából nagyon szívesen vállalok, mivel így nem leszek egyedül.
Mindent megbeszéltünk amit meg kellett. Szerencsémre Szüleim nagyon rendes emberek, bár nagyon elfoglaltak. Sose volt sok idejük rám, de amennyit tudtak mindig velem töltöttek.

*Rin*

Amikor felébredtem, megpillantottam egy cetlit a szekrényszerű akármin, és végig olvastam a sorokat. Kicsit elszomorodtam, hiányzott a társasága. Szívesen töltöttem volna vele ma is egy kis időt.
Ma bejött az egyik orvos és mondta, hogy van két híre: egy jó, meg a jó elrontója. Elmagyarázta, hogy jövőhéten már kiengednek, azonban utána még egy-két hétig tolószék segítségével kell közlekednem, illetve minden nap meg kell kicsit tornáztatnom a testem, amihez elmagyarázta a gyakorlatokat.

Örültem, mert akárhogy is, de legalább megszabadulok ettől a kényelmetlen ágytól.
Egy valamit azonban még nem értettem... Hova fogok menni? Bár ez egy értelmű... valami gyermekotthon micsodába raknak... gondolom.
Egyszer csak valaki berontott a szobámba kizökkentve gondolataimból.
Egy lihegő, kifáradt Shirota... Ez meglepett...
1., Azt írta, hogy ma nem jön, 2., Teljesen kiizzadt és valami sport cuccba- 3., -csak úgy berontott.
-Szi-hah! Bocsih, hogy íhgy rád törhtem az ajtóht... -nézek rá hülyén, mint aki egy űrlényt lát.
-Szóvalhh... én... idáigh fhutottam...
-Ahhaa... Nem mondod? Fel se tűnt... -mondom szarkasztikusan és talán egy kicsi gúnnyal meghintve. Majd helyre állítja légzését térdére támaszkodva, hogy újra beszélni tudjon.
-Edzésről szöktem el. -mondja már nyugodtabb levegő vétellel.
-Miért? -kérdem kicsit ijedten.
-Miattad... -röhögi el magát, és én is. Igen ez így eléggé érdekesen jött ki. -Egyébként mit szeretnél ebédre? -kérdezi én pedig, nem tudom mit feleljek.
-Amit te! -vágom hirtelen rá, amitől meglepődik.
-Akkor mindjárt jövök. -mondta mosolyogva és kiment.

Amikor végre visszatért, már azt hittem itt halok éhen.
Odasétál az ágyamhoz és a szélére ülve kicsomagolja. Én meg nagyokat pislogok a kaja látványán.
Hozott.Nekem. Kínait. Pálcikákkal. Villa nélkül.
-Te. Most kínzol?? -nézem vádlón. -Villa? Ezt így hogyan egyem?? -kérdem kétségbe esetten, szerintem jogosan.
-Megtanítalak pálcikával enni. -erre elkezdi mutogatni, hogy hogy kell fogni azokat a fog piszkákat. Megpróbálom. Nem megy. Te Atyaééééég Itt fogok meghalni!! Feladom!!!
-Na, várj! -utasít, majd megfogja kezeim és ujjaim a bizonyos tartásba igazítja, amivel sikerül megfognom az ételem.
-Wooaa! Sikerült! Nézd! Tudok pálcikákkal enni!!! -mutogatom neki boldogan. Ő csak mosolyog.
-Köszönöm Szépen az ebédem! És minden eddigit! Nagyon hálás vagyok. -mondtam, mire bólogat, hogy tudomásul vette.
-Rin! Öhmm valamiről szeretnék veled beszélni. -kicsit megijedtem, a hirtelen hangulat váltásán.
-Miről van szó?? -kérdeztem, még mindig félve.
-Ne ijedj meg! -röhög rajtam. -Arról lenne szó, hogy a szüleimmel eldöntöttük, hogy be fogadnak... -meglepődtem, de örültem, mert így megnyugodhattam kicsit, hogy nem kell egy árvaházban eltöltenem hátralevő "gyermekkorom".
-Köszönöm... -és... könnyeim utat törnek maguknak, én pedig csak ülök, mint egy zsák krumpli és gondolkodom a helyzetemen.
-Gyere ide! -tárta szét a karját, aminek nagyon örültem, mert mindig megnyugtat. -Holnap bejönnek hozzád, velem.
-Rendhben. -szipogtam.
Valaki betrappolt kórterembe lihegve és kifulladva.
-Fiam, mióta lehet ellógni az edzéseket?!? Nem azért fizetik a szüleid, hogy csak úgy ellófrálj róluk! Azonnal nyomás vissza! ...Tőled meg elnézést kicsi lány... -mondja, aztán ahogy bejött úgy viharzik kifele is. Shiro bocsánatot kér és követi (gondolom) "edzőjét".

Sokáig ébren voltam, és azon gondolkodtam, hogy mi a szösz történik körülöttem... Nem tudom még mindig feldolgozni szüleim nem létezését... Egyszerűen nem bírom elhinni.
Mivel nem tudtam elaludni rajzoltam kicsit. Ez mindig lenyugtat, eltereli a figyelmem és lefoglal.

Reggel fáradtam és kicsikét megilletődve keltem, ugyanis három szempár vizsgálgatott.
-Jó reggelt Rin! -kívánták kedvesen, mire mosolyogva viszonoztam.
Shiro bemutatta a szüleit, akik ezentúl rám is fognak vigyázni. Kicsit tehernek éreztem magam... De nem tudok ez ellen sokat tenni, és inkább hálás vagyok, nem szeretnék azon nyafogni, hogy -de ez így biztos jó-e nekik-, meg hasonlók... Megpróbálom a lehető legkevesebb gondot okozni nekik és kész.
Hoztak magukkal ebédet nekem, így hála az égnek ma nem kell szerencsétlenkednem a pálcikákkal. -Köszönöm istenem! *imádkozik*
Beszélgettünk még egy kicsit aztán elköszöntek és elmentek, de Shiro még itt maradt.
-Mit szólsz?
-Hmm?
-Milyenek? Kedveled őket? -kérdezi, mire leesik (és koppan), hogy a szüleire utal.
-Jaaah, igen nagyon kedvesek! -mire egy "tudom" féle mosoly húzódik az arcára.
-Örülök! -válaszolja lelkesen. -Egyébként kimehetnénk a friss levegőre, legalább addig is szokhatnád a tolószéket.
-Jó... -mondtam lehangolódva, mivel éreztem, hogy a tolószék nem lesz a legjobb barátom.
-Naaa... Mi ez a fancsali kép? -kérdi... nekem pedig nincs kedvem válaszolni, csak vállrándítással jelzem, hogy nem érdekes.
Amíg Shiro kimegy a székért én megpróbálok kikószálni a folyosóra, ami egész ügyesen ment is egy darabig. Valahogy kibillenek az egyensúlyomból és... elesek. A fiú jót röhög rajtam, aztán segít feltápászkodni a székbe. (mesés)

Nagyon jóérzés, ahogy a nap sugarai melegítik a bőröm. A gyönyörű kék eget sem takarják felhő pamacsok. Szép idő... Pont mint azon napon, amely átfordult a pokollá... Meleg sós cseppek szelték arcom.
Megálltunk. Shiro elém állt és leguggolt hozzám majd letörölte arcomról könnyeim és magához szorított.
-Semmi baj. -suttogja. Ilyenkor érzem magam újra 4-5 évesnek... Meglehetősen sokat sírok... de nem tudok ellene mit tenni... ha egyszer fájnak az emlékeim... Sajnos nem tudom őket törölni.