Si ego rosa essem .....

5. fejezet

A mai nap, mint kiderült, mégsem volt átlagos. Egy áttörés volt az életemben, hogy úgy mondjam. Lebetegedett a szakácsné és a segédje is. Nincs elég szolga, nem tudják így ellátni a császárt. Nem volt más választásuk, mint betenni engem is a "tiszta" szolgák közé. 

Én helyettesítem ezentúl Silviát, aki az ételeket hordja ki. A gyerekek dajkája készített fel a feladatra. 

Levitt engem a patakhoz, ahol tetőtől talpig megmosdatott. A hideg víz felfrissülés volt. Ezelőtt csak egyszer fürödtem, kiskoromban, mikor beleestem a sárba. Már el is felejtettm, milyen jó érzés tisztának lenni. 

Ezután egy durva tárggyal, amit kefének nevezett, megtépte a hajamat. Eléggé fájt, de be kell ismernem, szép lett a végeredmény. Fel is tűzte egy magas copfba. Megkaptam a beteg lány egyenruháját, ami egy hosszú, fehér ruhából, fekete mellényből és kesztyűből áll. Kaptam egy cipőt is. Természetellenesnek éreztem, hogy rajtam van. Legszívesebben levettem volna, annyira megszoktam már, hogy fedetlen a talpam. 

A dajka kimázolta az arcomat, hogy szebb legyek. Tett rám mindenféle kencét, és miután belenéztem a tükörbe, valóban egy teljesen más lány nézett vissza rám. 

- Látod, lányom, szép vagy te! - mondta elégedetten a dajka. Úgy döntöttem, ezt bóknak veszem, pedig nem hangzott valami kedvesen. 

Rögtön belökött a mélyvízbe Nem volt időm kitanulni a dolgokat. 

Az ebédet tálalni kellett. Mindenki elfoglalta a helyét, én pedig a kezembe vettem a leveses tálat. Elég nagy volt, és elég nehéz. Gyanúsan dülöngélt a kezemben, de próbáltam nem figyelni rá. 

Kiléptem a pompás étkezőbe. Minden annyira díszes volt, és annyira fényes. Gyertyák százai világították meg a termet a napfényen kívül. A székek és az asztalok egyformán voltak faragva, a szőnyeg kacskaringós mintákat mutatott. Azok a festmények, amik a falakon lógtak, még egy kis pluszt adtak az egésznek. Gyönyörűek voltak. 

Nem bámészkodhattam sokáig, megszaporáztam a lépteimet, és odavittem az asztalhoz a levest. Mindenkinek külön tányért osztottam, természetesen, majd legvégül a császárhoz léptem, ő kapja a legnagyobb adagot.  Egyetlen tányér volt már csak a tálcámon Odanyúltam, leemeltem, és a császár elé akartam tenni, mikor a mellettem ülő kisgyerek kinyújtotta a lábát, én pedig rögvest orra buktam benne. A leves a császár drága ruháján landolt.