A vörös kanapé

1. fejezet

Cedrik:

A dolgozószobámban ültünk egymással szemben. Én egy kanapén csücsültem, mely vörös huzattal volt bevonva. A velem szemben ülő férfiú keresztbe tett lábbal ült egy párnázott, faragott terpeszkedő faszéken. Kényelmes helye volt, mégis szorongott.

- Nos? - néztem rá. - Mi volt olyan fontos, hogy azonnal találkozzunk?

Kutatóan fürkésztem félve rám vetett pillantásait, mire ő csak még jobban összehúzta magát. Sétapálcáján nyugtatta ujjait, de keze még így is remegett.

- El kell neked mondanom valamit - kezdett bele.

Halkan beszélt hozzám egy ideje. Régebben, mikor megismertem, harsányan szólt hozzám, most meg... Szavai, melyek elhagyták ajkait, úgy hangzottak, mint az egércincogás.

Második évtizedemet töltöttem, mikor megismertem. A kocsim leállt az út közepén, ugyanis az egyik lovam meghúzta a lábát. A fiatalúr a semmiből megjelent és csak rátette a fekete csődör lábára a kezét. Valamit mormogott az orra alatt, majd azt mondta, hogy induljuk el, most már nem lesz semmi baj, haladni fogunk, mint a karikacsapás. És úgy is lett.

Egy másik alkalommal is találkoztam vele, akkor én segítettem neki. Elüldözték a falujából és én felajánlottam, hogy lakhat nálam, úgyis egy egész kastélyom van. Igen, földesúrhoz méltóan gazdag vagyok.

Három évig nálam lakott, akkor azt mondta, hogy ez nem maradhat így tovább. Időközben megtudtam róla, hogy egy varázsló és jó barátokká váltunk. Mielőtt elment volna, furcsán viselkedett és most, hogy egy hónapja visszatért, még mindig megtartotta ezt a furcsaságát.

- Tehát? - kérdeztem. Untam a várakozást, lettek volna fontosabb feladataim is. Az aratás ideje volt és minden adatot le kellett jegyezni az utókornak. Elég raplis vagyok ezzel kapcsolatban, sosem engedtem, hogy ezt más csinálja meg helyettem.

- Szeretlek - mondta ki a szót, mire én felálltam.

A székéhez léptem, majd a fülébe súgtam egy szót.

- Szeretnéd?

Nem kérdezte, hogy mire gondolok. Tudta a választ, hiszen erre vágyott a legjobban.

- Igen - sütötte le a szemét szégyenlősen.

Lehajoltam és megcsókoltam. Mintha villám cikázott volna végig a testén, kihúzta magát és magához húzott, amennyire csak tudott. Elmélyítettem a csókomat. Beletúrtam a hajába, mire ő hátra vetette a fejét.

- Sajnálom - elengedtem és lassan visszaültem a helyemre. - De én nem szeretlek téged. És nem is akarok veled semmilyen testi kapcsolatot.

- Akkor ezt miért kaptam? - mutatott az ajkaira pironkodva.

- Mondjuk, hogy egy ajándék volt - feleltem rá. - Örülj neki, hogy hajlandó voltam megtenni.

- Kérlek, ne játssz az érzéseimmel.

- Nem szándékoztam - vetettem rá egy kimért pillantást. - Akkor játszanék veled, ha nem lennék veled őszinte.

Még lejjebb hajtotta a fejét. Kecses görbületű orra lassanként ingének gallérját érte. Szép, magas gallérja volt és ingjén felül, hosszú fekete köpönyegének hajtókája se volt lehajtva. Illett hozzá, a személyiségéhez és a mágikus vonzerejéhez. Más férfiakon biztos hatott volna, de rajtam sajnos nem.

- Azt szeretném, ha továbbra is barátok maradnánk - ejtettem ki a szavakat lassan. – Nem szeretném, ha a kapcsolatunkat elrontanánk.

Felnézett rám, majd elsötétült a tekintete. Ilyen arckifejezéssel még sosem láttam. Arcán a kín jeleit véltem felfedezni, miközben szeme pillantásából inkább a düh és a magány elegye volt kivehető.

- Szerinted miért nem mondtam el ezidáig? – fájdalmas mosolyba torzult orcája. – Mégis mit gondolsz? Tudod, hányszor próbáltam meg leküzdeni ezt az érzést? Elmentem évekre, hogy elfelejtselek. De nem tudtalak. És most már nem bírtam tovább.

- Értem.

Felálltam és elfordultam. Az ablakhoz léptem és kinéztem az ablakon. Lent, az impozáns kert látványa tárult szemem elé. Késő nyár lévén még mindent zöld borított be. Levelek ezrei tündököltek a fák kacskaringós ágain.

A kertben volt egy kistó is, tavirózsákkal és tündérhínárokkal párosulva. Volt fehér, rózsaszín és kékben pompázó is. A tó szélén hosszú nádszárak magasodtak, melyek embermagasságúra nőttek. A komornyikom, aki kertész, tanácsnok és szolgáló volt egyben, ő gondozta ezt a tavat, illetve a ház, pontosabban kastély másik oldalán elhelyezkedő üvegház növényeit is.

Kopogtak. Megfordultam és kérdőn tekintettem fel, hogy vajon ki zavart meg minket.

- Bocsásson meg, uram! Csak a délutáni teáját hoztam meg, illetve a kedves barátja számára is egy csészényit. A mai édesség almás pite, méghozzá saját termésünkből.

A komornyikom volt az, Clarence. Meghozta a négy órai teánkat. Mint angol lord, minden nap teáztam egyet. Azt mondják, a tea amúgy is jó hatással van az emberi szervezetre. Bár, nem mintha ezért innék teát. Egyszerűen szeretek kiülni az üvegházba és sütivel tömni magam, miközben a forró, gyümölcsös teát kortyolgatom.

- Köszönjük, Clarence – mosolyogtam a komornyikomra, mire ő egy meghajlás kíséretében távozott.

Lehuppantam a dohányzóasztal mögé, így újra szemben találtam magam az én kedves mágus barátommal.

- Nem szeretnélek megsérteni, mivel régóta jó barátok voltunk, de így nem tarthatjuk tovább a kapcsolatot- lesütött szemmel, a pilláim alatt vetettem egy futó pillantást az előttem ülő mágusra.

Holtsápadtan, kikerekedett szemekkel nézett rám. Rossz volt így látni, de nem akartam egy olyan emberrel bárminő köteléket fenntartani, aki férfi létére a saját neméhez vonzódik.

- Nem tudom elfogadni, hogy belém szerettél- mondtam ki keményen a szavakat. – Ha elmúlt délután négy óra utolsó percei is, kérlek távozz!

Összetört, csalódott és megalázott. És én tettem ezt vele, azt hiszem ez volt a legrosszabb benne. De akkor sem tudtam tolerálni. Egy férfinak a nőket kell szeretnie, ez így van a világ kezdete óta, Ádám és Éva óta. Nem rúghatjuk fel a természet törvényeit és szokásait sem. Az érzéseink azonban idővel elmúlnak. – Vagy legalábbis ezt hittem.

Nem evett egy falatot sem, ahogy elnéztem a könnyeivel és a torkában lévő csomóval küzdött. Mindkettőnknek jobb lett volna, ha elengedi magát és kiadja magából, akár sírás kíséretében a feszültséget.

A hatalmas, kattogó faliórára néztem. Még Londonban vettem, egy évvel ezelőtt, mikor egy másik nemessel találkoztam és szerződést kötöttünk. Akkor találtam rá Clarence- re is.

Pontosan ötöt ütött az óra. Itt az idő, az utolsó perce a mágusnak. Mennie kell!

Ő is az órára nézett és konstatálta, hogy el kell válnia tőlem. Letette a csészét, melyet ugyan egész végig a kezében szorongatott, de érintetlenül hagyott, majd sarkon fordult és elindult az ajtó felé.

- Te is szenvedni fogsz – hátra fordult és lassan kimondta ezeket a szavakat.

Meg akartam kérdezni, hogy mit ért ezalatt, de egyszerűen eltűnt a szemem előtt. Azt hiszem, ezt is a mágiájával érte el.

Azt hittem, hogy ez volt az utolsó, hogy láttam egykori barátomat, Cuthbert- öt, a mágust. Tévedtem.

Szürke a lelkem, melyben fekete, türkiz, jáde, smaragd és bordó árnyak táncolják gyöngyös életük melódiáját.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Szép napot, kedveseim!

Kész az első fejezet. Arra gondoltam, hogy minden egyes részt egy- egy ember szemszögéből írom meg, mert így jobban ki tudom fejezni mindegyik szereplő érzéseit. Mit gondoltok? Jó ötlet ez?

Remélem, hogy tetszett! :D Ha igen, kérlek nyomjatok egy csillagot. Kommentet is hatalmas örömmel olvasok!!! :D

Puszi nektek: Haru Amadare