A vörös kanapé

3. fejezet

Clarence:

Gazdám egy barátját fogadta, egy bizonyos mágust, Cuthbert- öt. Furcsa volt ez az egyén, nekem egyáltalán nem volt szimpatikus, mindig is túlságosan kedvesen beszélt róla Cedrik- sama. Sejtettem, hogy nem lehet olyan jó lélek, mint amilyennek az uram leírta. És igazam is lett.

Felszolgáltam nekik a délutáni teájukat egy kis házi süteménnyel. Mikor beléptem a szobába, borús hangulat fogadott. A mágus zavart volt, gazdám pedig gondterhelten nézett ki az ablakon, az általam művelt kertre. Szerette a növényeket és szeretett lustálkodni is közöttük, bár erre nem igen jutott ideje. Foglalkoznia kellett a gyümölcstermesztéssel, a hatalmas ültetvényekkel és most jött el a betakarítás ideje is. Közeledett az ősz.

Miután letettem az ezüsttálcát, távoztam és hogy lenyugtassam az idegeimet, kimentem levegőzni. A mai napon a szokatlannál is idegesebb voltam. Éreztem, hogy valami készülőben van, de nem tudtam, hogy mi is fog pontosan történni. Egyben azonban biztos voltam: ez a nap sorsfordító lesz mind Cedrik- sama, mind a számomra.

Mikor az óra ötöt ütött, Cuthbert távozott. Szemei vörösek voltak, de nem láttam könnyektől csillogni gyönyörű arcát. Szép vonásai voltak neki is, akárcsak nekem. Bár nekem hófehérhez hasonlító, szőke hajam volt, kék szemekkel párosulva.

- Cuthbert- sama! – szólítottam meg. – Kikísérhetem Önt?

- Hagyj békén – hangzott a felelet, mire én megrökönyödve néztem rá.

Nem törődött vele, hogy meghökkenve bámulom, ment egyenesen tovább, nagy, hosszú és ruganyos lépteivel. Ahogy eltűnt a folyosó végén, éreztem, hogy mindjárt történik valami fontos. Felkészültem egy csapásra az Istentől, de ami mégis történt, arra nem számítottam.

Fejemben meghallottam a mágus hangját. Megátkozott minket. Engem és a gazdámat. Azt mondta, hogy örökké fogunk élni és Cedrik- sama belém fog szeretni. Ezen túl pedig azt, hogy ő is szereti.

A következő másodpercben összeestem. Holtan rogytam össze, ahogyan Cedrik- sama is tette. Életünk, emberi létünk véget ért. Felébredtünk után már nem mondhattuk magunkat igazi embernek. Már csak örökké létező árnyak lettünk, az átok bábjai. Ez irányított minket, szabad akaratot nem hagyva nekünk. És mi nem tehettünk semmit ellene.

Cedrik- sama Londonban talált rám. Mivel eredetileg japán származású vagyok, a gazdag londoni nemesek és még az utcagyerekek is nevettek rajtam és gúnyt űztek belőlem. A hajam színe miatt is csúfoltak, sokszor téptek meg, vertek össze, bántalmaztak. Ennek a pokolnak vetett véget Cedrik- sama, aki magához vett és úgy robbant be az életembe, mint egy fényes istenség, mint a bajbajutott hercegnőnek a herceg.

Nem emlékszem, hogy hogyan kerültem Londonba. Őszintén szólva még a saját nevemet is elfelejtettem. Cedrik- sama adta nekem a mostanit, melyet úgy őrzök, mint egy kincset: Clarence. A szüleimet sem ismertem. Talán egy félvér gyermek lehetek, és így egy genetikai módosulatként lett ilyen a külsőm.

Miután felébredtem, már alig emlékeztem az átokra és az emléke percről percre tűnt el elmémből. Benyitottam abba a szobába, ahol Cedrik- samának lennie kellett volna. Nem volt ott és én az egész kastélyt átüvöltözve kerestem őt. Az nem lehet, hogy eltűnt. Mit tehetett vele az a mágus? Hihetetlenül aggódtam érte.

Végigrohantam az ültetvényeket is, de ott sem találtam. Már kezdtem beletörődni, hogy az életem fénye, a gazdám, a legfontosabb ember számomra eltűnt. Ekkor tévedtem be az üvegházba. És akkor megláttam őt.

Ott ült, szokásos helyén, egy vörös kanapén. Egyenes háttal, szigorú tekintettel bámult maga elé, a levegőbe.

- Cedrik- sama! – kiáltottam fel, majd hozzá siettem. – Úgy örülök, hogy megtaláltam.

Nem nézett rám, továbbra is csak a levegőbe bámult.

- Cedrik- sama? – néztem rá kérdőm. – Kérem, szólaljon meg!

Nem mondott egy szót se. Homlokát összeráncolta, és látszódott rajta, hogy erőlködik.

- Cedrik- sama! – kiáltottam most már kétségbeesetten. – Cedrik- sama!

Elkezdtem rázni, de ez sem segített. Élettelenül, mégis éberen nézett maga elé. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudok mit tenni, bele kell törődnöm: megátkoztak minket és örökre így maradunk.

Hoztam egy széket, melyet Cedrik- samával szemben tettem le és helyet foglaltam. A legszörnyűbb talán az volt, hogy Cedrik- sama a tudatánál volt, mégsem tudott mozogni vagy megszólalni. És én sem tudtam rajta segíteni, akárhogy is akartam.

Csak ültem vele szemben órákon keresztül. Nem voltak szükségleteim, nem kellett ennem, vagy innom, csak ha akartam. A testem már felmondta a szolgálatot, csak a mágia tartott egyben. Már mindketten halottak voltunk.

Szépen, lassan elkezdtem beszélni. Minden gondolatomat megosztottam vele. Minden érzésemet, az egész életem minden egyes pillanatát. Megismert engem, az igaz lényemet. Tudtam, hogy ő is el szeretné mesélni a saját múltját. Láttam rajta, kivettem szomorú tekintetéből.

Besötétedett és az üvegház sötétségbe borult. Minden olyan bizalmassá vált. Még sosem éreztem magamat ilyen közel senkihez. Felálltam és a kanapéra ültem, mellé. Kézfejeire tettem tenyerem és a sötétbe suttogtam:

- Örökre Önnel maradok, Cedrik- sama – mondtam, és tudtam, hogy hallja ő is és az éjfél is, mely lassan beköszöntött egy új napot hozva magával és egyben gyászba borítva az egész világot, önmagát sajnáltatta.

Ekkor csoda történt: ahogy megérintettem a gazdámat, zöld fényben ragyogott fel körvonalunk. Minden olyan szép volt és csodálatos. Az átok, mely körbevonta lényünket, érintésünk nyomán egy smaragdos, szinte jádezöld fényben mutatkozott meg. Összetartoztunk.

Éreztem, hogy könnyek csordulnak le az arcomon. A zöldes fénynél láttam, hogy Cedrik- samánál ugyanez a folyamat következik be. Sajnált engem és magát is. Mégis olyan volt, mint egy bajba jutott nagytestvér, akire most a kisebb vigyázhatott.

Rajtam volt a sor, hogy kitartsak mellette. Elmehettem volna, de nem tettem. Meg se fordult a fejemben, hogy magára hagyjam a gazdámat, az én lordomat, a mesteremet, a megmentőmet. Az én fekete paripán száguldozó hercegemet.

Letöröltem a könnyeit és a sajátjaimat is. Rámosolyogtam.

- Minden rendben lesz – mondtam. És úgy is hittem: ez még nem a vége mindennek. Ez pont, hogy a kezdet. Még csak most éltük meg első napunkat örökké tartó életünknek.

Tudtam, hogy ketten át fogunk vészelni mindent. Ki fogok tartani mellette és bármi is történjen, mellette maradok. Ezt az ígéretet tettem magamnak és neki a vörös kanapén, az ő börtönén, melyhez láthatatlan kötelek és láncok kötötték, tartották fogva testét és elméjét egyaránt. Amik arra kötelezték, hogy lassanként, évszázadok leforgása alatt belém szeressen.

Az üvegház kupoláján átlátva a csillagos eget pásztáztam. Augusztus vége volt, a hullócsillagok ideje. Éjszakákon át figyeltem az eget, míg megláttam egyet közülük. És akkor kívántam egyet.

- Legalább tudjon Cedrik- sama beszélni – ez volt az én kívánságom, mely ugyan nem teljesült sokáig, de mikor már a századik hullócsillagtól kértem ezt, a gazdám megszólalt.

- Clarence – ejtette ki a nevemet.

------------------------------------------------------------------------------------------------

Sziasztok!

Mivel most beteg vagyok, volt időm megírni az új részt. Remélem, tetszeni fog, bár ezen a részen nem igazán gondolkodtam, csak leírtam, ami eszembe jutott. Gondolkodásra jelenleg nincs erőm.

Vigyázzatok magatokra, a tavasz csalóka! Tanuljatok az én példámból!

Puszi nektek: Haru Amadare :D