Peruritur aestu

Chapter 1. - Fletus

- Hey! Iwa-chan! Várj már! - kiáltok barátom után, aki nagyon úgy néz ki, hogy rám sem akar hederíteni. Rendíthetetlenül megy előre, nekem meg szokás szerint loholnom kell, hogy beérjem őt. Nagyon unom már ezt az állandó játszadozást. Mindegy, hányszor ordítok utána, ő nem figyel rám. Kezdek belefáradni. Olyan, mintha még csak a barátjának sem tartana. Pedig egész kiskorunk óta ismerjük egymást. Bár most, hogy így jobban belegondolok, rá kell ébrednem, a találkozásunkkor is én voltam az, aki kezdeményezett. Aztán mindig én hívtam játszani. Ezek szerint rá erőltettem volna magam? Kizárt! Iwa-chan mondta volna! Vagy... nem?

*Teljesen el vagyok veszve. A szüleim biztos aggódnak és engem keresnek. A közeli városkában vagyunk egy fesztiválon. Anya és Apa sorban áll dangoért, amikor megláttam, hogy a parton tűzijátékoznak. Odafutottam. Gyönyörű volt. Nagyon tetszett. De elhagytam a szüleimet. És akkor láttam meg őt. Egy idősebb férfivel - gondolom a nagyapja lehetett - épp tűzijátékot lőttek a magasba. Egyre közelebb mentem hozzájuk. Végül azt vettem észre, hogy gyakorlatilag mellettük állok. A gyerek morcos hangon megszólított.

- Ki vagy te? És mit akarsz? - förmedt rám. Cseppet sem barátságos. Könnyek tódultak a szemembe.

- Én csak... én... szóval...

- Iwa-chan! Miért vagy ilyen udvariatlan? - torkolta le a gyereket a nagyapja, mire az haptákba vágta magát és meghajol előttem.

- Igazán sajnálom! A nevem Iwaizumi Hajime. - féloldalasan elvigyorodtam. Nagyon aranyos.

- Semmi baj. Én Oikawa vagyok. - felé nyújtottam a kezem. Ő el is fogadta és erősen megszorította a markomat. Kicsit fájt, de ezt nem mutattam ki.

- Ne és, hogy kerültél ide? - kérdezte a nagyapja.

- Én... elvesztem. Nem találom a szüleimet. - ismét sírhatnékom támadt, de ekkor Iwaizumi nagyapja kedvesen megszólalt.

- Akkor gyere, megkeressük a szüleidet. - mosolyodott el a férfi. Az unokája kevésbé tűnt boldognak, de azért zokszószó nélkül követte a nagyapját. Hamar rábukkantunk a szüleimre, akik a parttól nem messze idegesen kerestek engem. Szorosan átöleltek, aztán megfedtek, amiért ilyen felelőtlenül elkószáltam. Én jól nevelt gyerek létemre bocsánatot kértem. A szüleim csak ezután fordultak "megmentőim" felé.

- Nahát! Iwaizumi úr?!

- Ismeritek? - kérdeztem élénken.

- Persze. Ő az a termelő, akitől az élelmiszert beszerezzük az étterembe. De hisz már mondtam ezt neked! Meg azt is, hogy van egy veled egyidős unokája! Nem emlékszel? - mondta Anya kicsit dühösen, amiért elfeledkeztem erről.

- További jó szórakozást a fesztiválhoz! - köszönt el Iwaizumi úr, majd kézen ragadta az unokáját és eltűntek a tömegben.*

Ez volt az első találkozásom Iwa-channal. Ezután többször is találkoztam vele és azt hiszem, barátok lettünk. Bár ebben mostanság egyre inkább kételkedek. Lehet, hogy csak azért nem hall, mert be van dugva a fülhallgató a fülébe? Ez elég valószínű. Be is igazolódik a feltételezésem, mert füléhez nyúl és kivesz belőle valamit. Már jó száz méterre le vagyok tőle maradva, de meggyorsítom lépteimet. Végre beszélhetek vele! El fogom neki mondani! És akkor egy lány lép elő az egyik utcából... és Iwa-chan nyakába veti magát. Kifut a vér az ereimből, teljesen elhűlök és sokkot kapok. Iwa-chan nem szokta hagyni, hogy csak úgy ölelgessék! Ki ez a lány és mit akar az ÉN Iwa-chanomtól?! Én felképelem! Tehetetlenül tobzódom az út közepén, csak nézem őket. Iwa-chan igazán boldognak tűnik. Ide elhallik a nevetése. Velem sosem tudott így nevetni... A sírás kerülget. Egy száznyolcvan fokos fordulatot teszek és kerülő úton ugyan, de elindulok haza. Nincs kedvem eme nyáladzó pár mögött hazabattyogni. Inkább megyek pár utcával többet. Nagyokat lépek, hogy minél távolabb kerüljek tőlük. Teljes letargiába süllyedek.

Otthon nem vár senki. Anya és Apa elutaztak egy hétre. Még két napot egyedül leszek. A cuccaimat csak ledobom a szélfogóban, levetem a cipőmet és letörten becsörtetek a lakásba. Kinyitom a hűtőt de semmi érdekeset nem találok benne. Nagyot sóhajtok, mire a gyomrom megkordul. Nincs mit tenni, rendelek egy pizzát. Mert hiába vezetnek a szüleim egy kiterjedt étteremláncot, főzi, azt sose tudtam. Jóformán csak a röplabdához értek igazán. Csak az tud kikapcsolni... na meg, ha Iwa-chant nézhetem suttyomba. Akaratlanul is a telefonomért nyúlok és megnyitom a chatet. Iwa-channak írok. Ki is megy a fejemből, hogy most épp a megsértett szüzet játszom.

*Oikwa*
Hé! Rendelek pizzát, nem ugrassz át? Megnézhetnénk egy filmet.

*Iwa-chan*
Bocs, most nem igazán alkalmas. De ha nagyon akarod, akkor egy fél óra múlva azt hiszem tudok menni.

*Oikawa*
Akkor fél óra múlva nálam. Ja, és csak hogy tudd, négysajtos pizzát rendelek. - pötyögés közben kajánul elvigyorodom, mivel ez az egyetlen fajta pizza, amit rühell.

*Iwa-chan*
Akkor rám ne számíts!

Izgatottan teszem le a telefont, de szinte azonnal veszem vissza, mivel fel kéne hívni azt a fránya pizzázót, ha enni is akarunk valamit. Megrendelem a két pizzát, egy húsosat és egy négysajtosat, már csak azért is, hogy Iwa-chant kikészítsem vele. Boldogan nyomom ki a pizzázót és dőlök hátra a fotelban. Kicsit rendet teszek, hogy ne ebben a dzsuvában kelljen fogadnom őt, aztán benyomom a tévét és várom, hogy leteljen az a fél óra.

Megjön a kaja és kifizetem érte az 500 yent. Ledobom a két dobozt a konyha pultra és várok...
Egy órája már, hogy beszéltem Iwa-channal. Még mindig nincs itt. Lehet, nem akar látni? Vagy elfelejtette? Esetleg történt valami? Gondolatmenetemből az ajtócsengő éles hangja zökkent ki. Szinte azonnal reagálok és rohanok ajtót nyitni. Túl nagy a lendületem, ezért nem tudok megállni. Felkenődök a bejáratra, de most ez sem tud érdekelni. Kitárom az ajtót.

Iwa-chan az ajtótoknak támaszkodik, szeme félig le van hunyva, a haja csapzottan lóg a szemébe. Igazán aranyos ebben a "megvilágításban".

- Oikawa... sajnálom. - hihetetlenül aranyos ez a bűnbánó pofija, nem tudok rá haragudni, de azért cukkolom egy kicsit.

- Többet vártam tőled... csalódtam. - erre bele boxol a vállamba. Egy kicsit fájt, fel is szisszenek.

- Na tudod kivel szórakozz! - förmed rám, majd félrelök és bejön a lakásba. Vajon mi lelte? Nem szokott ennyire durva lenni.

- Iwa-chan! - szólok rá, majd megragadom a karját és magam felé fordítom. A szeme... mintha könnyes lenne. - Mi a baj?

- Nem érdekes. - kirántja karját a szorításomból, leveti a cipőjét és megindul a konyha felé.

Kivesz egy szelet pizzát a dobozból és enni kezdi a tévé előtt. Leülök mellé és próbálok leolvasni valamit, akármit arcáról. De ismét olyan, mint lenni szokott, teljességgel érzelemmentes. Olyan, akár egy márványszobor. Egy nagyon szép márványszobor. Iwa-chan mereven ül és bámul ki a fejéből. Bizonyára nem a filmre figyel. Karom magától mozdul. Tenyerem a hátára teszem, aztán simogatni kezdem. Érintésemre először megfeszül, de aztán ellazul. Arcát figyelem. Sír. Szeméből patakoznak a könnyek, de semmiféle hangot nem hallat. Elfekszik a kanapén, én pedig tovább simogatom barátom hátát. Viszonylag gyorsan álomba szenderül és már én is nagyokat ásítok. Halk puffanással eldőlök és máris az álmok világában járok.

~
Hali emberek, egyéb lények!
Ez lenne az első ilyen jellegű fanfictionom. Remélem elnyeri tetszéseteket. ^^
~