Peruritur aestu

Chapter 3. - Dum amica?

Egyre idegesebb leszek, míg úgy nem döntök, hogy bemegyek az öltözőbe és adj uram, de rögtön módon kérdőre vonom őt. Szó szerint kicsapom az ajtót, de amiatt, ami ott bent fogad, kihagy a szívem egy ütemet. Iwa-chan félmeztelenül gubbaszt a hideg csempepadlón és magába roskadva zokog. Még ebben a lehetetlen helyzetben is "megmozgatja a fantáziámat". Lassan közelítek felé, mert attól tartok, ha túl gyorsan és hirtelen lépek oda hozzá, el fogom riasztani, akár a hangosan csörtető vad a kismadarat. Mikor közvetlenül mellette vagyok, leguggolok hozzá és arcát felemelem, hogy a szemébe tudjak nézni. Ajkai megremegnek, ahogy tekintete végig siklik rajtam. Nem bírja sokáig ezt az abszurd szemezést, fejét ismét leszegi. Átkarolom. Érzem, hogy egész teste rázkódik a néma könnyek áradatától.Kezem tarkójára siklik, óvatosan körözök, hogy megnyugtassam őt. Tudom, hogy nehéz neki. A szülei nem igazán foglalkoztak vele, és most az egyetlen ember, aki valaha fontos volt neki, halott. Nincs ötletem, miképp tudnék segíteni neki. Iwa-chan vállgödrömbe fúrja a fejét. Olyan sebezhető, pedig általában ő az én kősziklám, és nem fordítva. Megsimítom arcát és ismét magam felé fordítom fejét. Ezúttal nem hajtja le. Nem bírom megállni. A hormonjaim átveszik az irányítást és félrelökik a józan eszemet. Odahajolok hozzá és megcsókolom. Nem taszít el magától, sőt! Viszonozza! A kis pillangók - mint a bugyuta tiniregényekben - elkezdenek repkedni a gyomromban.

- Iwa-chan, menjünk. - finoman biccent, magára kapja felsőjét és elindul mögöttem.

Szótlanul sétálunk egy darabig, aztán én megunom ezt a kínos hallgatást. Megálljt vezényelek és szembefordulok Iwa-channal.

- Mik vagyunk?

- Csak barátok. - vonja meg a vállát, mintha egyértelmű lenne a dolog, mintha már el is felejtette volna, ami nagyjából hét perce történt az öltözőben.

- Tényleg? - kérdezek vissza csalódottan.

Zavartan néz vissza rám. Komolyan nem érti, hogy miért kérdeztem ezt most meg?! Ennyire nem lehet érzelmi analfabéta! Szívem szerint képen törölném azt a csinos pofiját. Már lendülne a kezem, ám akkor jóízűen felnevet.

- Ne légy ostoba! Mégis mik lennénk, ha nem barátok?! - Iwa-chan most fogta meg a pici szívemet és taposta agyon, majd gyújtotta fel.

Tehetetlen haragomban bokán rúgom őt, majd faképnél hagyom. Az sem érdekel, hogy korábban még vigasztalni kellett, úgy sírt. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?! És ami fontosabb: hogy lehet valaki akkora ökör, hogy beleszeressen ebbe az érzéketlen köcsögbe?! Nem tudom merre megyek. Vagyis de, tudom, pont arra, amerre az orrom van.

Bő órával később egy... ismerősöm háza előtt állok. Csengetek, de azonnal meg is bánom. Nem kéne itt lennem. Csak ki voltam akadva, ez rossz, nagyon-nagyon rossz. Sarkon akarok fordulni, el szeretnék tűnni innen, vagyis inkább a világból, úgy egy hétre. Már mindegy. Lábdobogást hallok az ajtó túl feléről és nyílik is. Fekete haj és morcos tekintet fogad. Semmit nem változott. Most fog kezdeni az új iskolájában. Félelmetes rivális lesz. De most még nem az.

- Oikawa, mit keresel itt? - ordibál rám a kis indulatos.

- Nyugi van. Hát nem is örülsz, hogy láthatsz, Kageyama? - kérdem gúnyosan.

Szerencsétlen kölyök szerelmes volt belém. Talán még mindig érez valamit. És én ezt egy alávaló szemét módjára jöttem is kihasználni. Szükségem van valamire, hogy végre kiverjem a fejemből azt az érzéketlen barmot. Nem is tétovázok tovább. A falnak lököm Kageyamát és megcsókolom. Próbál ellenkezni, de nem sokáig. Hamar belefeledkezik a csókba. Hangosan felnyög. Simogatja az egómat, hogy képes vagyok ilyen hangokat kicsalni belőle. Gyorsan a szobájában kötünk ki.
Kigombolja a nadrágomat és finoman szívogatni kezdi a bőrt a belső combomon. Aztán a boxer is lekerül rólam. Szájába veszi férfiasságomat és szívni kezdi. Semmit nem érzek, amikor ezt teszi. Ennek ellenére merev vagyok. Hamar vége van. A szájába élvezek, ő lenyeli. Felöltözök és eltűnök onnan. Kageyama utánam kiált, de én nem törődök vele. Miért tettem ezt?! Gusztustalan vagyok! Nem csak Kageyamának okoztam fájdalmat, hanem magamnak is. Majdnem elbőgöm magam. Aztán eszembe jut Iwa-chan. Olyan könnyedén mondta ki. Túl könnyen. A düh egyre csak fokozódik bennem. Megcsókol, aztán csak szimplán a barátjának tart?! Na nem! Ilyet velem nem fogsz játszani! Olyan szinten húzom fel magam, hogy észre sem veszem, hogy már otthon is vagyok. Berakom a kulcsot a zárba, de az ajtó nyitva van. Nem zártam volna be? Vagy Apáék jöttek volna haza? Bemegyek a lakásba és körülnézek. Semmi nem tűnt el, de a szüleim cuccai sincsenek még itthon. Érdeklődve kezdem körbejárni a szobákat és helyiségeket. Végül elunom magam, mert semmi szokatlant nem találtam. Felmegyek a szobámba. És ekkor kiejtenék mindent a kezemből, ha lenne nálam bármi is.

Iwa-chan alszik békésen az ágyamon!

Hogyan és mikor? Ez a két kérdés merül fel bennem, ahogy a szuszogó fiút nézem. Feldúlt vagyok a történtek miatt, de akaratom ellenére elmosolyodom, ahogy a mindig morcos Iwa-chan ajkain egy mosoly ferde görbülete játszik. Kíváncsi vagyok miről, esetleg kiről álmodhat. Nincs szívem felébreszteni, hagyom, had aludjon, inkább nem zavarom. Békén hagyom ugyan, de azt nem tudom megállni, hogy ne örökítsem meg a pillanatot az utókor számára. Jó pár kattanással és pár száz képpel később halkan becsukom magam mögött a szoba ajtaját. Lefutok a lépcsőn és elfekszem a bátyám szobájában. Már rég nem lakik itthon, úgysem fogja zavarni. Bár amilyen jól megérzi az ilyesmit, biztos vagyok benne, hogy a következő alkalommal, amikor itthon alszik majd, szóvá fogja ezt tenni. De egyelőre kisebb gondom is nagyobb ennél.

Behúzom a szoba függönyeit, így teljes sötétséget érek el. Mert nem elég, hogy a bátyám emos korszakából való még a szoba, ezért a falak feketék, a bútorok sötét színűek, még a villanykörte is ki van égve. De legalább teljes a csönd. Így végre át tudom gondolni higgadtan és nyugodt körülmények között a történteket. Szóval, vegyük szépen sorba.

Iwa-chant egy lánnyal látom sétálni, szemmel láthatólag nagyon jól érzik magukat. Áthívom őt. Eszünk, aztán elalszunk. Reggel ideges. Elmondja, hogy meghalt a nagyapja. Lesmárol. Élvezkedek. Ő ledermed és elrohan. Edzés után beszélek vele. Megint megcsókol. Aztán azt mondja, hogy csak és kizárólag barátok vagyunk. Idegességemben Kageyamánál keresek vigaszt...

Őszintén nem tudom eldönteni melyikünk a rosszabb. Ő lazán játszik az ember érzelmeivel, én meg... lényegében ugyanezt csinálom, csak az én esetemben egy "nem fülig szerelmes" személy a szenvedő alany. Ez enyhítő körülménynek számít? Kétlem. Így belegondolva, tényleg nagy baromság volt Kageyamához menni. Gyakorlatilag még csak egy fiúcska, én meg hagytam, hogy LESZOPJON?! Remek, Oikawa, az ártatlan-szűz kisfiúk megrontója. Hümm... igazán hangzatos cím. Bizonyára minden édesanya elalélna, ha meghallaná ezt. Na, de. Elkanyarodtam eredeti gondolatmenetemtől. Mit kezdjek ezzel az egész helyzettel?!

Azt hiszem, hogy most már nem vagyok dühös Iwa-chanra. Meg tudom érteni, miért cselekedett úgy, ahogy. Elég sokk neki a nagyapja elvesztése, én meg rátetéztem. Bepánikolt. Kisebbfajta idegösszeroppanást kapott. De nem bánom, hogy így alakultak a dolgok. Remélem, hogy ez benne is elindított valamit... talán rá fog döbbenni "dolgokra", amik velem kapcsolatosak. Talán ki is meri majd mondani őket. És még ha ez nem is következik be, azt legalább megtudtam, hogy Iwa-chan meglehetősen jól csókol. Az emlék felidéződése végett akaratomon kívül szétnyílnak ajkaim, majd nyelvemmel végigsimítok rajtuk. Biztos nem lenne belőle gond, ha felmennék és... na azt adja meg neked az úristen te barom! De hiába korholom magam. Már rég felálltam a bátyám ágyáról és bizony egyenesen a szobám felé tartok, ahol Iwa-channal épp csipkerózsikásat tervezek játszani.

~
No, itt is lennék egy harmadik fejezettel. Véleményeteket jelezzétek nekem kommentben. ^^
~