Peruritur aestu

Chapter 6. - Achelois

- Sajnálom.

El is hiszem neki, hogy bánja a dolgot. Jelezvén, hogy nem haragszom, gyors puszit nyomok ajkaira, csakhogy ő ennél jóvalta többet akar. Tarkmónál fogva közelebb húz magához és hevesen, szinte követelőzőn megcsókol. Szeretem, amikor ilyen kezdeményező, amikor szinte kivetkőzik önmagából. Feltüzel a gondolat, hogy miattam veszti el szokásos hidegvérét.

Már épp lendülnénk bele a... khüm... dolgokba, amikor megnyikordul az ajtó. Iwa-chan ijedten távolodik el tőlem, csak tudnám, hogy miért. Azt mondta, a szülei még bő két hónapig távol lesznek, akkor mégis ki a fene zavart meg minket? Kinek adott kulcsot? Tudtommal a nagymamája egy idősek otthonában él. Kinek lehet még kulcsa a lakáshoz? A gondolatok ide-oda cikáznak a fejemben, feleslegesen, hisz pár pillanattal az ajtó nyikorgása után meglátom a jövevényt. Hosszú, szőkésbarna haj, kék szemek, melyek előtt egy fekete keretű szemüveg van. Tekintetem lejjebb vándorol. Dús keblek, vékony derék, hosszú combok. Azt hiszem, ezt nevezik álomnőnek, csakhogy az én fantáziámat nem igazán mozgatja meg. Az sokkal inkább, hogy Iwa-chan csókkal köszönti a lányt, mire amaz pirongva, s kacagva rám mutat. Mi. A. Fene. Történik. Dühösen indulok a kijárat felé, de előbb persze stílusosan tökön rúgom az álszent "barátomat". Kivágom az ajtót és elviharzok. Azaz elviharoznék, ha Iwaizumi nem állítana meg azzal, hogy vállamra teszi a kezét.

- Beszéljünk. - mondja egy halovány mosollyal az arcán. Még képes mosolyogni?! Ennek ellenére bólintok és elindulok egy tetszőleges irányba. Ő biccent a lánynak, majd megindul. Egy ideig szótlanul haladunk az emberek forgatagában, végül én töröm meg a csendet.

- Ki volt ez? - kérdem még mindig idegesen. Nem értem... azt hittem, hogy élvezi a velem töltött időt, erre kiderül, hogy ilyen plázapicsákkal jár össze? Fáj. Sokkol. Reméltem, hogy ennél több vagyok neki.

- Senki. - feleli szűkszavúan, mire elnevetem magam.

- Senkiket nem szokás csókkal köszönteni.

- Én csak... ne haragudj. - lesüti a fejét.

- Akkor mondd, hogy: szeretlek! Ezt meg tudod tenni?! - kérdem könnyekkel a szememben. Soha nem mondta még ki... egyszer sem...

- Nem. Nem szeretlek. Egész eddig csak szórakoztam veled. - kuncog, s valóban elbőgöm magam.

- De... - elakad a szavam.

- Ugyan ki lenne képes szeretni téged?! - olyan megvetően mondta a téged szót... azok után, hogy képes ilyeneket a fejemhez vágni? Megtörtem. Rohanni kezdek. Nekimegyek néhány embernek, de egyáltalán nem érdekel. Nekik nem fáj annyira, mint nekem. Átfutok egy zebrán, körül se nézve.

- Tooru! - még hallom Iwa-chan kiáltását, aztán éles fájdalom. Képek. Színek. Hangok. Emlékek. Szavak. Érzések. Fájdalom... égető érzés. Szétfeszít. Sötétség...

//Iwaizumi szemszög//

Kimondtam azokat a szörnyűséges szavakat. Magam sem tudom, miért. Talán félem ezt felvállalni, de akkor sem kellett volna ilyet mondanom neki. Menekülni kezd. Meg tudom érteni. Én is elfutnék. Rohanok utána. Átfut az úton. Nem néz körül. Már nem érem el. A kamion sofőrje későn veszi észre. Nem tud időben fékezni. Vér. Oikawa-hoz rohanok és fejét ölembe veszem. Ömlik belőle a vér. Megnézem a pulzusát, de már nincs neki. A sós könnyek végigfolynak az arcomon. Így lenne vége? Az arcát két kezem közé veszem és még utoljára megcsókolom.

- Szeretlek... - suttogom hideg ajkaira.

~ Így egy hónap kihagyás után illett már jelentkeznem ^^" Gonosz rész, rövid is, de még nincs ám vége! *gonosz kacaj*~