The game

2.

*Raven szemszöge*

Fáradtan feküdtem az ágyába. Nem akartam vissza menni oda. Semmi kedvem nincs tanulni történelemikorszakokról vagy európai országokról, amiket mindenki tud már.

- Gyere már, elmegy a busz! – kiáltott fel a bátyám.

Mikor meghallottam a varázsszót, kipattantam a védelmet nyújtó takaróm alól, és gyorsan felkaptam valami feketét. A fürdőszobába rohantam, hogy megmossam a fogamat.

Végül csapzottan, fáradtan és gyűrött felsőben álltam meg a bátyám előtt. Ő csak semmit mondó arccal nézett le rám, majd a szája szegletében egy kis görbületet láttam meg. Egy perc nem telt el, de már a földön fetrengve röhögött.

Először nem értettem, hogy min nevet. Azt hittem a hajamba van valami, vagy összekentem a nadrágomat, ezért a folyosó végén lévő tükörhöz sétáltam. Semmi különös nem volt rajtam. Ugyanolyan ronda vagyok, mint általában. De amikor hajamat próbáltam elfogadhatóbb állapotba hozni, a szemem megakadt az órán. Az tetves óra 6:30-at mutatott. Lassan megfordultam, a még mindig fetrengő testvérem felé.

- Hé, Tate! – kezdtem mézes-mázos hangon – Baszd meg!

Abba hagyta a röhögést, és felém nézett. Ezt tökéletes pillanat találom ahhoz, hogy hasba rúgjam. Ő csak felnyögött fájdalmában, és feltápászkodott.

- Na jó, meghívlak egy kávéra.

- Köszi, de most kihagynám, inkább egy sütit kérek. – jelentettem ki mosolyogva.

- Ne írjam meg helyetted a beadandót, ha már ennyire egy álom világban élsz?

- Kösz, de már kész vagyok, szóval most elég lesz egy süti is.

Ennyi szeretetteljes beszélgetés elég is volt reggelre, ezért lehuppantam a kanapéra, és elkezdtem nézni a Death Paradot. Még csak a harmadik résznél jártam, amikor a telefonom csipogással a tudattomra adta, hogy fel kéne kelnem. Ironikusan néztem a zenélő eszközre, mielőtt kikapcsoltam. Még pár percet fekszem a díványon, majd a táskámat a vállamra kapva, elindultam a bátyámmal a megálló felé.

- Még mindig mérges vagy? – lökött oldalba azaz idióta.

- Majd a süti után eldöntöm. – mondtam neki lesütött szemmel.

- Mikor akarsz menni?

- Ötödik órában ráérek. Véletlenül otthon hagytam a torna felszerelésem.

- Még hogy véletlenül. – kezdett el megint nevetni.

A busz elsuhant mellettünk, ezért rohanni kezdtünk utána. Szerencsére elértük, és találtunk két egymástól távoli helyet a buszon megkönnyebbülésemre.

Az irodalom terem felé indultam.

Itt nincs egy barátom sem, de ezt már az utóbbi két évben megszoktam.

Padban egyedül ülök, mint minden más órán, de így legalább jól eltudok terülni rajta, és kialudni magam.

Egy falnál vagyok, mindenki fut, és sikongat, én pedig csak állok, mozdulni se bírok. Egyszer csak egy óriási ember megfogja a vállam és felemel.

A szemeim kipattannak, tudtam, hogy este nem kellett volna Attack On Titan-ot néznem.

Az órának vége, ezért a következő terem felé vonszolom magam.

Majd a következő és következő irányába ballagok, oda ahova órarendem utasít.

Végre ebédidő, ez tökéletes alkalom ahhoz, hogy elmenjek. Kapucnimat a fejemre húzva vonulok a tömeg között. Egyszer csak neki megyek valakinek. Próbálok még gyorsabban, és még jobban beleolvadni az emberek közé. Még mindig érzem a tekintetét magamon. Beleborzongok ebbe.

A kapunál találkoznék Tate-tel, de ő megint baszott megvárni, állapítom meg magamban.

A könyvem.

Ott hagytam a történelem előadóban.

Máris rohanok át az iskolán, fel az emeletre, ahol hagytam az én kincsemet. Mikor megtalálom, indulnék is kifele, de meghallom a becsengő idegesítő hangját.
Ezt elcsesztem, már muszáj kibírnom a maradék órákat.

Ismeretlen: Tényleg muszáj lenne?

Én: Te mire gondolsz?

Ismeretlen: Semmi nem muszáj, ha nem akarod.

Én: Jó tudni, de ezt most miért írod nekem?

Ismeretlen: Minden nap segítek neked valamiben, és te ezért minden nap megteszed azt, amit kérek 50 napig.

Én: És ez nekem miért lenne jó?
Ismeretlen: Mert lenne valaki, akivel beszélgethetsz.

A fején találta a szöget, olyan mintha már ismerne. Nem akartam erre gondolni, ezért újra a telefonnak szenteltem minden figyelmem.

Ismeretlen: Na az első legyen az, hogy három  egy WC fülkébe töltesz.

- Ez nem lehet olyan nehéz. – gondoltam magamban, és a tanárokat elkerülve a mosdóba siettem.

Szerencsére nem volt itt senki, ezért ráültem egy wc fedődre, és beindítottam valami jó kis rockot, majd elővettem a rajzfüzetemet, és neki láttam egy újabb Ereri képnek.
Az idő így nagyon hamar elrepült.

Összeszedtem magam, és végre mindennel együtt kimentem a földi pokolból.

A busz megint elment, így gyalog kényszerültem haza menni, ami felért egy örökkévalósággal...

Ne féljetek kommentelni. Örömmel fogadok minden véleményt^^