Éjszakáim

...aki még mindig várakozik.

Kipillantok az ablakon a hajnali utcára. Halk zene szól a távolban, ahogy figyelem a fodrozódó füstöt. Lassan fújom ki, hogy lássam, ahogy eggyé válik minden mással maga körül. Hogy is mondta régen a kémia tanárom?

„ - Hagyjuk, hogy elszálljanak a pillanatok, amiket ki kéne élveznünk, és amíg kettőt pislantunk, a múltba olvadnak. Mint amikor a füst a levegővel keveredik, majd a része lesz." Ezt kellene tennem. Higyje el, Tanárnő, bőségesen kiélvezem a pillanatot. Egy utolsót szívok a cigarettámba, majd elnyomom a csikket az ablakpárkányon, és visszalépek egyet. Nézek ki a külvilágra, és a rég elszállt füst hullámait keresem, de sosem látom már őket viszont. Az ablakom keretébe foglalt hajnali ég képe hiányérzetet kelt bennem. Aztán rájövök, hogy ez az egyetlen keret a szobámban, amiben nem vagyok ott valamilyen formában - tükörképként vagy fotón.

Nem telik el pár perc, és újra arra vágyom, hogy ne lássam az eget a füst mögül. Ismét rágyújtok, és a tanárnő szavain gondolkodom. Valamiért mindig ő volt a kedvencem az összes begyepesedett, koravén tudássuttyó közül középiskolában. Ő se volt igazán különb- de valahogy mindig volt benne lendület. Bár a kémiát sosem értettem teljesen, mellette valahogy sikerült összekaparnom a hármast évvégén. Most, az egyetemre készülvén, fogalmam sincs, fogok-e még egy olyan tanárt találni, mint Ő.

Viszont most minden olyan nyugodt. Ilyenkor az emberek hajlamosak elgondolkodni az élet nagy dolgain, és elrontani az egészet. Én csak behunyom a szemem, nem futtatom le a mindennapi gondolataimat ismét, inkább elmenekülök a füstbe, a nyári szélbe, nem jut eszembe még a tükröm sem.

Ó igen, a tükör. Minden egyes nap elbambulok rajta, és megismétlem a rituálémat. Végignézek a lábaimon, a hasamon, a karjaimon, a vállaimon, majd a tekintetem megállapodik a tükörképemén. Minden egyes alkalommal több szilánk van a szemében.

Megint túl hamar lesz vége a füstös mámornak, és legszívesebben ismét előhúznék egy szálat, amikor meglátom, hogy csak egyetlen egy maradt meg. Spórolok tűnékeny boldogságom egyetlen okozójával, és visszacsúsztatom a dobozt a zsebembe, miközben savanyú képpel ízlelgetem a szám ízét. Valahogy túl kell élnem a holnapot.

Holnap. Újabb reggel, újabb esély a megváltásra, a felismerésre, arra, hogy az életedben mindent a jó irányba terelj magad körül, és olyan ösvényre lépj, ahol az álmaid, terveid megvalósulása vár a túlvégen. Ez egy új nap és minden nap más, a ma boldogsága nem függhet a tegnap bánatától. Minden nap esély egy örökké tartó mosolyra.

Másnak legalábbis biztosan.

Sóhajtok egyet, és becsukom az ablakot.

A szobám csendjét megtöri a kedvenc albumomról jövő dallam, én pedig azt hallgatom, ahogy az eső szinte már tolakodóan kopog az ablakomon, mint aki nem akar megázni. Sosem értettem a természet logikáját. Földanyánk biztos tudja, hogy megy ez - talán ő a kopog épp az ablakon.

A tekintetem akaratlanul is a tükrömre mászik. Végigcsúsztatom magamon a tekintetem; igen, ma is haszontalan vagy, és képtelenség rádnéznem. Miért akarod minden egyes nap, hogy közöljem ezt veled? Miért édes neked a fájdalom? És miért vagy olyan önző, hogy még ezt a csodálatos reggelt is elrontod?

Mindenből, amiben ezen a tökéletes, mégis szokásosan borzasztó reggelen elmerültem, kizökkent a savanyú valóság, és a telefonom csengőhangja. A kijelzőn a puszta telefonszám megjelenése arra enged következtetni, hogy nem beszéltem korábban azzal, aki most hív, a Fogadás gomb pedig hívogatóan zöld árnyalatban villog a szemembe. Egy ideig hezitálok, hogy tettesem-e, alszom még, és végül engedek a késztetésnek, hogy ezt valósággá váltsam. Megvárom, míg a rejtélyes telefonáló leteszi a kagylót, kikapcsolom a mobilt, és puha pokrócom alá bújva várom Álommanó visszatérését.

Órákkal később ébredek csak fel, a fejem lüktetése nem is hagyott volna tovább aludnom. Homályosan látok, mint akit teljesen kiütött valami. Nagyon rosszul érzem magam, ahogy megpillantom a falióra monoton kattogó mutatóit. Délután 3. Muszáj valahogy feltöltődnöm, mert így ma is csak a halálomon leszek. Felöltözöm, kicsit elfogadhatóbb állapotba hozom magam, nem túl sikeresen, de mostmár elhiszem, hogy el lehet menni mellettem anélkül, hogy valakit elszomorítson pusztán az, hogy rámnéz. Felkapom a dzsekim, a kulcsaim, és a táskám; valahol máshol kell most lennem, valami másnak kell lefoglalnia a gondolataimat, mint az, hogy mennyire fáj a fejem.

Az ajtó halkan záródik mögöttem, a kulcs zörgése visszhangzik a lépcsőházban, és ahogy a nagy bejárati ajtó becsapódik mögöttem, már észre sem veszem, csak a fülhallgatómból szóló zenére vagyok képes koncentrálni. A motorom biztatóan kacsintgatja felém a kormányon visszaverődő fényét. Átmeneti boldogságom másik okozójára azonban most nem tudok időt szakítani. Az úticélom közelebb van, mint hogy benzint pazaroljak rá, és amúgy is, most zenét akarok hallgatni.

Ihletet gyűjteni megyek.

Az emberek, akik eljönnek mögöttem, meglepetten néznek az üres papírra, aztán tovább mennek. Talán eszükbe jut, hogy lehet, hogy csak 2 perce jöttem ide,lehet, hogy még csak fogalmazok magamban, nemsokára tele lesz ez a lap. De nem. Egy órája állok itt, és még csak meg se rezdült a toll a kezemben. De ha egyszer nincs mit irnom!

Itt állok, meg se moccanok, miközben magam elé képzelem. Szinte valóságossá válik a kép, ahogy ismét közeledik felém. Aztán mikor ideér, hogy átöleljen... Puff. Eltűnik. A szememmel keresem szakadatlanul, pedig tudom, hogy még csak nem is tervezi, hogy valójában is erre jöjjön.

Óh, Múzsám, olyan rég jártál erre, miért nem csókolsz homlokon újra?

Csupán a magányos alakokat látom, akik a mobiljukat piszkálva hallgatják a különböző zenéket, rádiókat, és senki nem tudhatja, kinek mihez igazítja a lépteit éppen. Ki tudja, lehet hogy két embernek, aki csak így elmegy egymás mellett, ugyanaz a dal szól a fülében. Lehet, hogy az a két ember igazából lelkitársak. De sosem tudhatják meg, mert csak úgy elhaladnak annyi más ember mellett, akik talán a szöges ellentéteik. Nem váltanak senkivel egy szót sem, egymásra sem néznek, és valószínűleg még csak eszükbe se jut egy szál gondolat sem abból, amin most épp én agyalok, csak mennek tovább, azon tűnődve, mi lesz majd a vacsora.

Körülnézek, és ez valamilyen szinten megnyugtat. Mindenütt mélázó emberek pötyögnek a laptopjaikon, párok kortyolgatják a cappucinoikat egymás társaságát élvezve, és az első randis szerelmesek kényszeres vigyorba torzult mosollyal próbálják leplezni a pillangókat a gyomrukban. El vannak foglalva, de mégis, valahogy mindenki kiszúr. Igaz, csak egy pillanatig talál rám a tekintetük, de minden vendég megfigyel, minden ablakban van valaki, aki rám nézett már.

A furcsa lányra, aki kezében szorongatva a kis füzetét, egyedül áll a macskakövön, a tér közepén, és valamiért még mindig várakozik.