Éjszakáim

Ilyenkor minden olyan gyönyörű

     A lépteim zaját elnyeli a puha pázsit a kertben. Ilyenkor minden olyan gyönyörű. A távolban kellemes zongoraszó igyekszik felém valamelyik szomszédos ház mosolygós, napsugaras ablakából. A zene szellőt hoz a hátán, meglibbenti a hajam és a ruhám szegélyét is kisimítja. Felismerem a dallamot; ó, de régen hallottam utoljára. Elmosolyodom, és a zongorával együtt dúdolni kezdem a régmúltról ismerős sorokat.

A nap sugarai mosolygósan kísérik a lépteimet végig a kertben. Épphogy csak felkelt, narancssárga sugarai őszi színekbe borítottak körülöttem mindent.

Emlékek. Emlékeket tárolni csak a dalok tudnak igazán.

Mintha csak direkt nekem játszaná ezt a gyönyörű dalt valaki a szomszédos telkek egyikéről. Minden egyes hangja megérint, ahogy kilépek a kertem szélét jelölő fenyőfák mögül, és a lábujjaimat a virágok és fűszálak selymes rejtekébe süllyesztem a gyönyörű, napos domboldal tetején. Vigyázva, hogy bajom ne essék, a dallam irányát követve közelítek a völgy alja felé, de elkap a lendület, és elbotlom, majd gurulni kezdek. Nevetve állok meg a tarka növények között, és a dal elhallgat, de legnagyobb örömömre csak azért, hogy egy még szebbe kezdjen bele az, aki játszotta.

Ilyenkor minden olyan gyönyörű.

Elszáll felettem egy pillangó, majd még egy, és megint egy másik - felülök, és látom, hogy pillangók tucatjai közelítenek felém. Kinyújtom a kezem, de ijedten kezdenek csapkodni a szárnyaikkal, kivéve egy gyönyörű kék pillangót. Mintha csak otthona volnék, rárepül felhúzott térdeimre, onnan engedelmesen átlépdel a mutatóujjam végére. A többi pillangó már távolodik, egyre messzebb és messzebb kerülnek színes szárnyaik csapásai. A gyönyörű zongoraszó nem marad abba, olyan lágyan nyomják le a billentyűket, mint amilyen puhán leszállt ez a törékeny kis kék pillangó. Szinte világít a sok piros virág között, és én csak mosolygok rá, annyira szép. A társai után nézek, akik már a kertemnél járnak. Talán észreveszi, hogy nem várták meg, és a kis kék pillangóm mintha intene egyet búcsúzóul, mielőtt tovarepül. Hátradőlök a fenséges virágszőnyegen, és hagyom, hogy melegítsen a nap, a billentyűk hangjai megkeressenek, és elsuhanjanak felettem.

A hirtelen jött eső nem várt vendégként nehezedik rám, de nem bánom. A zongoraszó így sem marad abba, habár nem is tudom, hányadik dallamot hallom ezen a meseszép reggelen. Mosolyogva állok fel, és a darab ritmusára kezdek lépdelni. Nézem, ahogy az egyre nehezedő szoknyám körülöttem suhan, és nevetve futok fel a domboldal csúszós füvén. A völgy már nem láthat, mert elrejtőztem kertem csendes magányába, a tulipánjaim közé.

A zongoraszó elhalkul, és hiába várom a kapuban, hogy folytatódjon - amint kattan a zár, az utolsó hang is elszáll, pont, mint a pillangók. Gyorsan beszaladok a házba, és egy csésze teával a kezemben gondolok a csodálatos muzsikára, ami végigkísérte ezt a hajnalt. Nézek ki az ablakon, a szemem könnyes, mint a táj.

Ilyenkor minden olyan gyönyörű.

--------------------------------------0--------------------------

Egyből felkapom a fejem, ahogy felébredek az álmomból. Akár egy riadt állat, de ahogy látom, semmi baj. Csak csend.

     A máskor oly szent, megnyugtató hangtalanságba ostorcsapásként csap bele a szuszogás, ahogy az éltető levegő egy csőből az ágyon fekvő asszony megviselt szemei alatt ülő orrába kúszik, onnan pedig a tüdejébe. Száradó virágok az éjjeli szekrényen egy távoli rokontól kapott pénzből, aki nem tud eljönni, de másokkal vetet virágokat, másokkal ráíratja, hogy reméli, a beteg mielőbb meggyógyul, és másokkal küldeti el. Álszent szavak, amiket akkor gondoltak volna talán komolyan, ha ők is itt ébredtek volna. Lassan pergő cseppek az őszi éjszakai ablakon. És füst. El sem tudom képzelni, mégis ki vetemedik arra, hogy esőben, egy tüdőgondozó ablaka alatt dohányozzon, a számtalan tiltó táblácska ellenére. A függőség néha nem ismer határokat. Bosszankodva csukom be az ablakot.

     A kórház szobájának falai ugyanolyan barátságtalanul állnak itt, olyan unottan, mint bármelyik más gyógyításra szakosodott épületben. Az egykor fehéres falakat elkezdte sárgára enni a régről itt maradt, feltapadt, beszivárgó kosz - ugyanaz, ami elhomályosítja a padlón fekvő csempe amúgy sem feltűnő mintáját is. A folyosóról, ha valaki képet készítene, egy low budget horrorjáték alapjának tökéletes volna. Sehol egy ápoló, egy orvos, aki időnként bekukkantson ebbe az eldugott kis szobába. Mintha ide direkt azokat raknák be, akik számára már nincs remény, ezért nem kell szem előtt lenniük állandóan. Ugyanezt a bizonyos képet nézve senki se tudná megmondani, hol készült pontosan. Minden folyosó, minden emelet egymás tükörképe. Ha nem látnám a liftben a számokat a gombokon, biztosan eltévednék. 

       Akkor itt a bejáratnál jobbra, ott lesz a lift, oh, tényleg, már meg vagyunk mentve, van egy fix pont. A liftben benyomom azt a gombot, amelyiken nincs szám, az lesz a földszint, igen, onnan balra kell menni, jobbra, majd megint balra, elmenni a folyosó végére, megvenni az olcsó, ízetlen instant kávét, aztán irány vissza a lifthez.

     Még mindig senki. Csak a cipőm sarka kopog, és a kabátom susogását lehet hallani. A büfé zárva, a betegek pihennek. A puszta csendet, és a friss levegőt, ahol a tüdőgondozó épült, meg tudnám szokni ugyan, de túl nyomasztó ez a darabka világ. Szinte már nem is valóságos. Itt semmi nem hasonlít arra, ami a csupán 2 kilométerre fekvő modern városközpontban található. Sem technika, sem zaj, de még csak mosoly sincs itt egy darab sem. És talán ez zavar a legjobban.

    Vagy az, hogy csak a halk szuszogásból tudom, él-e vagy halt-e az ágyon fekvő nagymamám.