Mondd, hogy csak barátok vagyunk... {Jay Park FF}

04. Ne állj szóba vele!

A legjobb dolog a nagyiéknál töltött nyarakban az a tudat, hogy újra Tokióban lehetek. Na, meg a tenger. A házuk nagyon közel van a tengerparthoz, így ha éppen ahhoz van kedvem, csak kapom magam és lemegyek a partra. Mikor még itt éltünk, sokszor tettem ilyen esti sétákat. Imádtam, mikor térdig vízbe gázolva a hűvős szél belekap a hajamba. Esküszöm, ez a világon a legjobb érzés!

Már nagyon hiányzott a Tokióban töltött idő. Megértettem, hogy anya változást akart miután apa elhagyta és olyan hirtelen eltűnt az életünkből, de a japánban töltött éveket semmi sem pótolja. Még Szöul személyes varázsa sem.

Főleg, hogy most már még egy okom volt az itt tartózkodásra. Mikor Szöulba költöztünk hetekig harcoltam anyával, hogy én hagy maradhassak a nagyiékkal, de nem engedett. Aztán megismertem Jayt és onnantól kezdve Szöul lett az a hely, amit semmi pénzért nem hagytam volna ott. Most pedig Jay Tokióba költözött, én pedig maradtam Szöulban. Ironikus, nem?

Viszont nem tudtam most hogyan is állunk egymással. Valamilyen szinten sikerült helyre tenni a dolgokat és választ kapni a miértekre, de még mindig volt bennem egy kis keserűség. Nehéz lesz túllépni, hogy majd egy évig nem is beszéltem vele, csak TV-n és interneten keresztül láttam, most meg újra visszakaptam a legjobb barátomat. Hipp-hopp, csak úgy hirtelen. Sok ez így egyszerre...

- Nagyi! Elmegyek, futok egy kicsit - kiabáltam a konyha irányába, közben magamra erősködtem a futócipőmet. Most sem fogtam mellé, mivel két másodperc múlva nagyi megjelent az említett helyiség ajtajában és aggodalmas arckifejezéssel meredt rám.

- Így is olyan sovány vagy! Minek kell még futkorásznod is? - Hát igen. Hivatalosan is kijelenthetem, hogy nagyi még anyán is túltesz aggodalmaskodásban. Pazar.

- Nem azért futok, hogy fogyjak. Csak formában tartom magam, megszokás - vontam vállat, miközben a fülesem zsinórját próbáltam kibogozni. - Egyébként is, szeretek futni.

- Rendben, értem én. Menj csak, de vacsorára gyere haza! - egyezett bele olyan aggodalmas arccal, mintha azt jelentettem volna be, hogy éppen az óceán átúszásához készülődök. -  Tteokbokkit csinálok és sushit, a kedvencedet - tette hozzá még jóságos nagyszülői mosollyal. Kár, hogy nagyi néha elfelejti, hogy nem vagyok már öt éves.

Ezért megelőzve bármiféle indokot, amivel maradásra akart bírni, (a sushi általában beválik) gyorsan elköszöntem és kislisszantam az ajtón. Mély levegőt vettem és sétálva indultam el a járdán, míg a megfelelő zenét kerestem a futáshoz. De elfelejtettem az első szabályt: soha, ismétlem, SOHA ne sétálj Tokió utcáin lehajtott fejjel! Tényleg. Különben történik veled valami irtó kellemetlen dolog, ez biztos.

Mielőtt megtaláltam volna a keresett számot, valakivel sikerült közelebbi kapcsolatba kerülnöm és nem a legjobb értelemben. Egy fájdalmas és ijedt sikítás keveréke tört ki belőlem, mikor az ismeretlen személy letepert és magával rántott a földre. Szorosan lehunytam a szemem, rablókra és baltás gyilkosokra gondolva.

- Hé, jól vagy? Ne haragudj, nem  volt szándékos, csak nem láttalak.

A megkönnyebbülés hullámai öntöttek el, mikor meghallottam a kellemes fiúhangot. Talán mégsem gyilkos, elvégre bocsánatot kért. Huh. Kinyitottam a szemem és a tokiói napfényben hunyorogva pillantottam fel a fejem mellett térdelő srácra.

 Térdnadrág, bő póló és fullcap, tipikus deszkás szerelés. Aggodalmasan összeráncolt homlokába hullottak sötét fürtjei, ahogy barna szempárja az arcomat vizsgálta. Mindent összevetve, tökéletesen nézett ki és istentelenül helyes volt.

- Biztosan jól vagy? - ismételte meg, mire automatikusan vigyorra húztam a számat és bólintottam. Biccentve jelezte, hogy vette az adást és a könyökömet fogva felsegített. - Isato Harada -nyújtotta a kezét.