Majd rájössz...

1. fejezet

Utálok itt lenni...Utálom, hogy mindenki csak úgy néz rám mint akinél a sajnálat bármit is segít. Utálom apámat. Utálom, hogy  nála kell laknom. Miért haltál meg anya? Hallod? Így már minden rossz. Az új szobámban fekve azon gondolkodom ,hogy mi lehet abban a pozitívum , hogy apámnál kell laknom. Már vagy 1 órája meredek a plafonra. Mióta megjöttem ide semmi mást nem tettem. Sírni támadt kedvem , de nem lehet. Erősnek kell lennem. Ha csak én nem tudom hogy nem vagyok az még nem gond. Egy hete... Ma egy hete , hogy meghalt. Még el sem búcsúztam tőle. Nem tudtam, hogy pont vele megtörténhet. Pont ő aki mindenkit szeretett és soha semmi rosszat nem tett és nem mondott. De megtörtént. Minden úgy történt ahogy még azelőtt. Reggel hétvégéhez híven tovább aludtam. Mikor már felkeltem anyu már nem volt otthon ,hanem a város szélén lévő benzinkútnál dolgozott. Hagyott egy cédulát a hűtőn.Mindig hagyott...Úgy tett mint aki elhiszi , hogy mégis megcsinálom  ami rajtuk szokott lenni. A main az volt hogy takarítsam ki a szobám. Hát igen. A szobámra akkor ráfért volna egy nagy takarítás de sehogy se tudtam magam rávenni hogy akár a frissen mosott és vasalt ruhakupacot elrakjam a szekrényembe amit anya mindig az ágyamra tett.Szokásomhoz híven csak kikaptam a kupacból egy pulcsit és egy otthoni nadrágot ,majd leültem tévézni. Ekkor jött a telefon. Apa hívott és nyersen közölte velem, hogy anya autó balesetet szenvedett. Tudtam, hogy nem viccel mivel anya is mindig mondta hogy az apám nem a humoros szülők közé tartozik. De ekkor hihetetlen volt.Nem akartam elhinni. Sírtam, majd a telefont lecsapva rohantam az ajtóhoz mivel valaki csengetett. Egy rendőr mosolygott rám, de amint meglátta az arcom lehorgadt a mosolya. Tudtam, hogy miért jött de behívtam és még egyszer átmentünk a dolgokon. Mikor távozott berohantam anya szobájába és az ágyára vetve magam sírtam és sírtam még el nem aludtam.Arra keltem hogy valaki finoman a vállamra helyezi a kezét. Az ágy szélén az apám ült. Nem szólt semmit, de láttam a szemében a szomorúságot.Azt a végtelen szomorúságot ami megzavart engem. Nyitotta a száját hogy mondjon valamit az arckifejezésem láttán, de aztán meggondolhatta magát mert nem szólt semmit. Elkapott a sírás megint. Fájdalom ült ki az arcára de nem mozdult csak felállt és csendben kiment. Utánamentem mert kíváncsi voltam hogy miért jött. A konyhában állt és az ablakon nézett ki a kertbe, de amikor meghallotta hogy jövök rám nézett.

-Velem fogsz lakni. -mondta nyersen,majd megint kinézett az ablakon.

Nem. Én nem ezt szeretném. Megmondhattam volna neki. Az arcába vághattam volna. Hol volt amikor fel kellett nevelni? Amikor eldöntöttem, hogy anya a mindenem? Amikor összejöttem életem szerelmével? Amikor a veszekedéseinknél csak egy ölelésre vágytam?Sehol. Ez a helyes válasz. Megmondhattam volna neki,de nem. Nem ilyen vagyok és legfőképpen nem ilyennek neveltek. Csak bólintottam.Meglephette a reakcióm mivel hitetlenkedő arcot vágott.

Eddig ennyi...Néhány mondatnál van helyesírási hiba, de kérlek ne vegyétek figyelembe.Ez az első történetem.