Winston nézte a lányt. Julia szép. Nagyon szép, túl szép hozzá. Már hetek óta feljártak a régiségbolt fölött található öreg szobába, amit a tulaj adott nekik ki egy kis pénzért, titokban. "De valóban titokban? "
Sokszor támadt olyan érzése, hogy valaki - még itt is - figyeli. Pedig itt nincs telekép. Ez egy letűnt régi kor utolsó maradványainak egyike. Ahol maguk lehetnek. Persze egyszer majd úgyid felfedezik őket, mert ebben a világban semmi sem történhet titokban.
"De hátha?" - kísértette egy hang.
Lehet vagy nem lehet? Egyszer úgy érezte, hogy valóban sikerülhet. Hogy lehetséges. Másszor viszont látta, hogy lehetetlen. Miért van ez? Miért vagy ily gonosz, reméy? Miért csillogtatod meg sugarát felénk, ha utána felhõt külddsz a sugár elé? S az égi manna miért eped el oly hamar? Hisz ebben a nyomorúlt világban a két szerelmes utolsó sugara vagy! Miért van ez? Ki irányítja ezt?
"A Nagy Testvér. Macska-egér játékot ûz velem. Velünk. Mindenkivel." - lehetséges volna?
Winston gondolatában újra elõjött ez a hang. Ez a gúnyolódó, fitymáló, kellemetlen hang, ami mitha emlékfoszlányokat mutatott volna.
"De hogy? "
Winston néha már azt érezte, nem tudja, mi történik körülötte. Inkább nézte Juliát, amint alszik. Nézte, és szépnek találta. Soha nem látott még hozzá foghatót. Pedig a lány nem volt egy kifejezett gyönyörûség. Fekete haja töredezett, törõdés híjján eléggé fakó. Az arca...ahogy rásüt a fény, s kijönnek a szeplõi, azok az édes szeplõi. Nagy szeme van. Csukott szemhéján keresztül is látta a szeme színét, oly fehér a bõre. Sötét zöldeskék szeme volt.
"Amikor utoljára láttad, szürke volt már. Talán a sok gyöttelem miatt, amit miattad kellett megérnie"
- a gúnyos hang Winston fejében megrémítette õt. "Csak képzelõdöm" - gyõzte meg magát, kevés sikerrel. A hang folyton ott motoszkált a fejében.
Julia teljesen elmerült az álmaiban. Winston tovább gyönyörkött benne.
Nagy szeméhez nagyon nem illik kis szempillája. A haja túl rövid volt, a válláig sem ért. Nem illett kerek arcához. A teste - minthogy Winstonnak számtalan szeretkezés alkalmával volt ideje mélyebben elmerülnie benne - igazán kívánatos. Kerek csípõ, telt keblek, vékony derék. De ezt a közelezõ kék overall miatt úgyse látni. Az elõnytelen ruhadarab egyedül a lány kegyetlen vékonyságát emelte ki, köszönhetõen annak a rút piros övnek, ami a nemiségellenesség szimbóluma. "Aha. Julia nemiségellenes. Ezért baszott kiskora óta fûvel-fával." - Winston jót derült ezen. Minden esetre az öv miatt a lány méginkább sovànynak tűnt. És nem szépnek. Csak a szeme volt egyedül jel a világ felé, hogy a lány gyönyörű.
"Még. Ezt is elveszem tőle. Semmi szépséget nem találsz majd rajta."
Winston félve aludt el. De a hang álmában sem hagyta nyugodtan. Sohasem volt egyedül...
"A téren voltak. Már nem alakoskodtak, mint régebben annyiszor, ha találkozni akartak. Nem voltak rejtett szemvillanások, fejmozdulatok. Nem kellett már. Nyíltan odamentek egymáshoz.
- Elárultalak. - kezte Winston
- Elárultalak. - jelentette ki Julia is.
Érzelemmentesek voltak. Minha a szerelem köztük sosem létezett volna. Akár az idegenek. Mint ahogy a kezdetektõl lenni kellett volna.
Elmentek. Visszanéztek egymásra a tér végeirõl. Julia alakja eléggé elmosódott volt, de a szeme tisztán látszott. Szürke volt."
"Julia!" - Winson felkiáltott. Felriadt az álmából.
"Mi a baj, szerelmem?" - a nõ nyugtatólag nézett rá.
"Julia. Ígérj meg nekem valamit! Sose árulsz el, jó! Én se téged. Megígérem!"
"Nyugodj meg szivem. Persze hogy nem árulnálak el. Soha. De aludjunk még. Most van idõnk. Holnap nem lesz!
"Jó. De ígéred?"
"Igérem!"
"Egy fénylő helyen ült. Valamit csináltak vele. Ami fájt.
- nos, ki volt?
- egyedül voltam
Fáj
- ő is elárult téged. Egyből. Nos? Tőled is hallani kell.
- Julia! Julia volt! -a nevet undorral mondta ki. Nem érzett iránta többet a megvetésnél."
"Mi történik velem?"
