Élünk...még egy darabig.

Második rész

Dave a barátom... Volt. Összevesztünk, mert nem képes befogni a száját az a ribanc, rendes nevén szólítva, Adél... Egyszerűen utálom a csajt. Ugye most vagyok vagyok végzős.. Nem vagyok jó matekban, de azt tudom, hogy három éve tesz nekem mindig keresztbe. Mindig, mindenki életében van egy ember, aki mellett képtelenség megmaradni öt percre. Na, Adél és én pont ilyenek vagyunk.
Amúgy az egész így történt: Suliban, vagyis a koliban voltunk, Dave, mint minden este, átjött a szobámba, Eszter meg addig Balázzsal volt Dave-ék szobájában. Én elmentem zuhanyozni, addig meg Dave kiment az ilyen konyha szerű izébe. 😅
Amikor kijöttem a fürdőből, Adél éppen Davet nyalogatta, vagy hogy mondjam... Erre én odamentem, és megpofoztam Davet.. Mint minden más hímnemű, Ő is elkezdett magyarázkodni... Minden amit mondott, elment a fülem mellett. Adélt kiküldtem, és rögtön utána Davet is, miután megmondtam, hogy vége. Úgy látszik, nem tudta feldolgozni egy hét alatt. Nem meglepő...
-Sziasztok!-köszönt nekem és Eszternek.
-Szia.-mondtuk, szinte teljesen egyszerre.
-Hogy vagy, Kitti?-kérdezte rám nézve.
-Jól... Vagyis, nagyon nem jól.-mondtam elkeseredve, és már megint a könnyeimmel küzködtem.
-Miért? Mi a baj?-hajtotta le fejét.
-Úgy gondolom, elég szoros kapcsolatban vagyok/voltam veletek ahhoz, hogy ezt most elmondjam. Tudnotok kell róla, hogy mi is van velem igazából.
-Hallgatunk.-mondta Eszter meglepve.
-Tüdőrákom van.-amikor kimondtam a mondatot, Eszter sírni kezdett, Dave pedig teljesen lesokkolódott. Vagy 5 percig meredtem a falra, miközben azon gondolkoztam, hogy mi lesz, ha meghalok. Nem tudtam, és nem is fogom tudni. Remélhetőleg.
-Majd segítünk. Minden rendben lesz. Rám számíthatsz!-mondta egy idő után Eszter, a könnyeit törölgetve.
-Rám is.-mosolygott Dave, visszafojtva a lélegzetét.
-Majd vehettek nekem parókát!-nevettem el magam, és a kórtetem falai nevetéssel lettek tele.
-Mikor lesz kemo?-kérdezte Dave, komolyra váltva a hangulatot.

-Ma kezdik.-mondtam, én is komolyra váltva a szót.

-Uhh... Az nem jó. -hajtotta le fejét Dave.

-Hár nem...-mondtam én is, felfogva, hogy pár perc múlva mennem is kell. elkezdtem összeszedni a cuccaimat, és felültem. -Azt hiszem, nekem mennem kell...-Dave odajött, és felsegített az ágyról.

-Még ilyen "kórházi ruhában" is gyönyörű vagy!

Ennél cukibb nem is lehetett volna. :D

Elindultam a kemos-szoba felé. Dave végig mellettem volt, bár a szobába nem jöhetett be, de megvárt előtte.

Nem tudom, hogy mi volt a rosszabb: Hallani azt, hogy egy-két napon belül kihullik a hajam vagy felfogni ezt az egészet, ugyanis mindez egy hét alatt történt...