Második esély

1. Evelyn

Beérve a szobámba, kifulladva dobtam le a sötétzöld hátizsákom. Fáradt vállaim egészen megkönnyebbültek. Szomjasan szívtam magamba a szoba hűvösét, hálát adtam magamnak, hogy reggel elfelejtettem felhúzni a redőnyöket. Eszeveszetten vetettem le szörnyként rámtapadó ruháimat. Egy világos színű, virágmintás cicanadrágot húztam magamra, majd egy laza, fehér ujjatlant, mely lelezserül hullott felforrósodott bőrömre. Egy hosszú üvegpohárba jeges limonádét kotyvasztottam, majd hanyagul huppantam le ágyamra. Frissítőmet szürcsölgetve élveztem a lakás csendjét, még senki nem volt otthon. Nem volt túl sok tanulni valóm másnapra, kedvem sem bent ücsörögni, ezért egy séta mellett döntöttem. Szükségét éreztem fejem kiszellőztetésének. Pár perccel később hatalmas adag vaníliás fagyival ballagtam a park kerítése mellett. A kerítés túloldalán magasló fák, a Nap sugaraitól óvva hajoltak fölém. Lassan elértem a bejáratot. Választásom egy árnyékos helyen lévő padra esett, ahol nyugodtan megpihenhettem. Azzal szemben a meseszép kastély állt. Valamikor réges-régen grófok laktak itt. Ma már mindenkinek joga van megcsodálni a kastélykert gyönyörűségét, ami múzeumként és számos ünnepség, előadás színhelyeként üzemel. A túristák is szívesen látogatták városunk egyik felújított büszkeségét.
Levelek suttogtak körülöttem, a kellemes szellő simogatva hatolt át pólöm nem túl sűrű szövetén. Figyeltem a sétálgató párokat, pletykáló időseket, a hazafelé igyekvő diákokat. Egy össze-vissza futkosó gyerekseregen akadt meg a szemem. Visongatással keveredő nevetésük adott hangot örömüknek. Ki-ki fogócskázott, ki-ki labdázott. Csupán egy csöppség tűnt ki a tömegből. Csendes volt, nem játszott a többiekkel. Engem figyelt. Megmosolyogtatott a látványa, hisz imádom a gyerekeket. Ezt látva a fiúcska is széles mosolyra húzta a száját. Futni kezdett, felém közeledett. Sötétszőke haja, melyet bearanyozott a Nap, ziláltan hullott pufók pofijára. Szépséges arcán ülő, csillogó, barna szemeivel engem fürkészett. Valamiért áfonyára emlékeztett a piciny szempár. Kíváncsian állt meg előttem, felemelte párnás kezecskéjét és hajamhoz emelte. Bizalmat szolgálva neki, hogy nem fogja meghúzni a hajam, közelebb hajoltam hozzá. Gyengéden fogott egy tincset az ujjai közé, majd másikat. Aprólékosan méregetett, arcomat is megtapogatta. Mosolyogva hagytam. Egy pillanat alatt felvirult, rám mutatott és hihetetlen boldogsággal így kiáltott:
- Te vagy az anyukám! - felnevettem az aranyos kijelentésre. Megmelengette a szívem. A gyerekek különösen igénylik a szeretetet. Még egy rövid óvodai nap közben is hiányzik nekik anyjuk. Emlékszem, még kicsi voltam, apám sokat volt távol munkaügyben, én pedig gyakran töltöttem délutánjaimat a nagyiéknál. Esténként 6kor a TV-ben a szokásos sorozatunkat néztük. Egy jól verekedő rangert alakított a színész, kinek szakálla épp olyan volt, mint távol lévő szülőmé. "Ott van apa" kiáltottam mindig a képernyőre mutatva és megörültem. Legbelül tudtam, hogy az ott egy másik férfi, valahogy mégis elhittem magamnak. Bizonyára az előttem álló törpicsek is így volt a dologgal.
Fel akart mászni a padra, ezért magam mellé ültettem. Kis ideig kutattam a táskámban, míg előhalásztam egy csokiszeletet. Kibontottam neki és ő szótlanul tömte magába.
- Hogy hívnak? - kíséreltem meg a közeledést.
- Találd ki! - húzta huncut mosolyra száját. Elkezdtem újra végigmérni, ezúttal figyelmesebben. Mintha a lelkébe tekintettem volna. Arca már-már kislányos volt. Szemei magas intelligenciát sugalmaztak, komolysága mögött titok rejtőzött. Játékosságot tükröztek, ugyanakkor magányt is felfedtem bennük. Tudtam, mert nekem is ilyen tekintetem volt. Hihetetlennek tűnt, mennyi minden van egy gyermek arcára írva.
- Ha kitalálom, adsz egy puszit? - mentem bele a játékba, mire bólintott.
- Michaelnek hívnak! - jelentettem ki hirtelen felindulásból. Annyira Michaeles volt, el sem tudtam képzelni más névvel. Csücsörítő szájjal ágaskodott hozzám és én közelebb hajoltam felé, mire puszit nyomott az arcomra. Régebben szokásom volt kitalálni az emberek neveit, kinézetük és viselkedésük alapján. Gyakran ez sikerült is.
Rövid vigyorgás után a kezem után nyúlt, majd azt megfogva, maga után húzott. Egy füves részre tipegtünk. Leguggolt és virágokat szedegetett. Csatlakoztam hozzá. Mikor az ibolyák, gyermekláncfüvek, margaréták, meg egyéb színes vadvirágok kisebb színkavalkáddá gyűltek, felém tartotta azt és kíváncsian várta a reakciómat.
- Milyen csodálatos virágok! - ámuldoztam, mire örömtelien a kezembe nyomta őket. Gyorsan összekötöztem, egy táskámban talált gumival, majd a saját csokromat is, nehogy szétessen, amikor átadom a kis szőkeségnek. Azonnal megszerette az általam szedett virágokat, oltalmazva szorongatta őket.
A csoporttal érkező gyerekek, gyülekezni kezdtek, ezért egy búcsúölelés után, Mikey-t a társaihoz irányítottam.
- Szia anyuka! - köszönt el, sajnálattal a szemében. "Mennyi szeretet van egy ilyen picurban"-gondoltam.
Egy apáca közeledett a sereg felé. Rendezett sorba terelgette őket. Ekkor leesett minden. A fiú szemében ülő magány, a szeretetéhség, az anyakomplexus, mind egy dolog következménye volt. Mégpedig annak, hogy árva volt. Vagy csak a szülei dobták el, ami szörnyűbb volt az előzőnél is. A gyerekek kézenfogva indultak el a katolikus árvaházhoz. Újdonsült barátomnak, egy idősebb kislány fogta a kezét. 9, talán 10 évesnek tippeltem. Ahogy távolodtak, könnyek szöktek szemeim sarkába. Mivel érdemelték ki ezt a sorsot ezek az ártatlan gyerekek? Ugyanúgy megérdemlik a szeretetet, mint bármelyik társuk. Sőt, jobban mint sok más hálátlan fiatal. Mégis csak a "szerencsén" múlik, ha már lehet ezt annak nevezni. Sosem értettem, hogyan képes egy szülő eldobni a saját gyermekét, aki a legnagyobb ajándék az ember számára. Haragudtam az ilyenekre és ismét leszögeztem magamban, hogy sosem fogom elhagyni jövőbeli gyermekem. Tiszta szívből reméltem, hogy még találkozni fogok a picurral. Váltakozó érzelmekkel bandukoltam haza.