S Z I L V Á S K E R T

Harmadik fejezet, melyben lezajlik az ominózus esküvő

s feltűnik egy csodás lény, ki szilvalila sálat visel

Történetünket a Kamonczi nevet már csak rövid ideig használó Amália és kishúga vitájánál szakítottunk félbe. Egy aprócska ugrást -mi nem jelent többet néhány eseménytelen napnál- megengedve magunknak folytassuk hát innen:

A szertartásra 1880. március 14 -én került sor. Kamonczi Erzsébet aznap reggel erős testi-lelki kínokat elszenvedve öltötte magára barackszínű ünnepi ruháját, miközben hideg fuvallatok rázták törékeny porcelántestét - no persze nem az időjárás viselkedett novemberi kegyetlenségként, hanem Erzsébet kisasszony egyre rosszabbodó állapota ekkor érte el a maga crescendoját. Fülében ezer és ezer csengő sikoltott, a lázálmos kór, mi testét és lelkét gyöngítette, fátyollal vonta be szemeit, s azon át csak elmosódott színeket látott, melyek játéktól veszélyesen szédelgett. Nem csoda hát, ha épeszű embernek ebben a meglehetősen előnytelen állapotban cseppet sem fűlik foga a pompás násznéphez.
De ez a lány nem lett volna a néhai Kamonczi báró legkisebb sarja, ha fájdalmaival, valamint anyja heves tiltakozásával és reszkető teste óvatosságra intő jeleivel mit sem törődve nem készülődött volna oly elszántan az öltözőfülke takarásában. Jól emlékezett, micsoda csalódottság ült ki nővére arcára a három nappal ezelőtti látogatása során, s jól emlékezett arra is, hogy kis szíve milyen mély fájdalommal hasadt ketté e szomorú arc láttán. Erzsébet e bánatból többet nem kért, s nemcsak ez ösztönözte őt eme nagyszerű önzetlenségére, hanem a nővérének tett esküje is.

Magam részéről úgy tartom szerencsésnek, ha a Kamonczi leány és az eskü, mi a becsület megszeghetetlennek minősült tolmácsának kapcsolatáról a későbbiekben szólok. Ezt a döntésemet a kedves olvasó később, Erzsébet azon, itt majdan bemutatásra kerülő életszakaszában értheti majd csak meg, mikor az eskü már önmagában szétfeszíthetetlen erővel befolyásolja a lány sorsát. Nem mellesleg életének ez az a része lesz, mikor Batsányi Bognár Szilveszter, azaz Szilva már szerves, kiirthatatlan részét képezi annak.
Addig is, hogy biztonságosan, teljes következetességel jussunk el addig a pontig, szükséges megismernünk e két, máig ködös sejtelmekkel és bizonytalan lábakon álló találgatásokkal körülvett jellem első egymásra találását.

A legkisebb Kamonczi lány sápadtan, mint akiből az élet messze szállt, jelent meg a belvárosi plébánián. Mint kísértet, járt a vendégek között, majd édesanyja aggódó parancsát követve hangtalan foglalt helyet a padok között. Az őt észrevevő urak és hölgyek sajnálkozó tekinteteket vetettek feléje, s egyre Kamonczinét kérdezgették: ugyan, minek jött le ilyen állapotban a szegény, szegény pára?
A ceremónia kezdetekor panaszolta el a lány első bánatát, miszerint a tarka virágok és a tömjén erős illata igencsak elszédítette már így is kóválygó fejét, s ülve is kapaszkodni kényszerült a pad szélébe. Ám hamarost kiderült, hogy korántsem ez volt egyetlen problémája: a rózsaablakon át beszűrődő tavaszi szivárványszín fény a templomi dicsőségtől aranylo falak tömör, émelyítő sárgája zavaróan hatottak fátyolos szemeire.
A pap még csak a Kyrie-t énekelte, mikor Erzsébet nem bírta tovább a levegőtlen, meleg csarnokban és felállt. Abban a minutumban lábai megtagadták a szolgálatot, összegabalyodtak, ráadásul a fodros barack szín szoknya is útban volt. A lány fennakadt szemekkel zuhant a hideg márványpadló felé. Előtte mályva, tengerkék, szalmasárga és zöldes karneváli forgatag nyüzsgött, mint egy gőzölgő, a lábosból kifutni készülő mócsingos főzelék. Vakító, világos angyalok szálldostak körbe-körbe és ide-oda fölötte, fehér, gomolygó felhők úsztak végig a mennyezeten, majd egyszeriben, mintha csak körhintán ülnének, Krisztus gyászos arca tűnt fel, őt váltotta fel a karjukat az ég felé nyújtó szentek áhítattól eltorzult arca és a Szűzanya azúr, csillagokkal szegélyezett palástja, hogy aztán az oltár hosszú gyertyáinak lángja színezze vörösre a kavalkádot. Aztán, mintha csak a purgatórium legmélyén sínylődő bűnösért nyúlna egy mennybéli kéz, hogy onnan őt kihúzza, valóban egy kar jelent meg Erzsébet előtt, éppen azelőtt, hogy szív alakú fejecskéje a kemény márványpadlón koppanhatott volna.
Ne higgye az olvasó, hogy előbbi hasonlatom mindössze a hatásvadászat kielégíthetetlen igénye folytan szokott tollamból a papírra. Olyan sémát követtem, mely nem áll távol egy másik leírástól, mely ugyanúgy egyfajta transzcendens jelenségként láttatta ama kart.
A leírás nem más, mint maga Kamonczi Erzsébet kisasszony eme kézfejre vonatkozó jellemzése, amelyet Karsa Gusztáv úr évekkel későbbi , a tébolydában készült visszaemlékezéseiben (mely visszaemlékezést később tárgyalunk meg) írt le, állítása szerint a kishölgy szavait szó szerint idézve:

Nem húzódott bőr rajta: a legigazabb tisztaság és világosság borította be csontvázát. Nem is lehetett volna bőre, hiszen az anyag, s én mar az első pillantásnál minden kétséget kizártam afelől, hogy nem tisztán szellemi lénnyel van dolgom. Láttam rajta, hogy romlatlan, s a földi dolgok teljes hiányában van. Az emberi bőr anyag, itt termett, ezen a világon, s mint ilyen, nem lehet olyan körülmény, mikor lényével összefüggésbe kerülne.
(...)
Hófehér keze mintha csak üdvösséget kínált volna nekem, örökkévalóságot... Zuhantam, nemcsak a padló felé, de a csodálat legmélyebb bugyrának mélye felé is.
Elkapott, s magához emelt. Akkor láttam életemben először égi lényt, ki megtestesült, s láttán szívemet az a szárnyalni vágyás fogta el, mit csak istenéhez fohászkodó igaz ember érezhet. Lelkem a mennyek felé szárnyalt, s tudtam, közelebb sosem voltam, és soha nem is lehetek az isteniséghez.

Erzsébet a teremtménnyel való első találkozását, kit későbbi leveleiben és be nem avatott urak és hölgyek között csak Batsányi Bognár Szilveszternek nevezett, földöntúli élményként élte meg, legalábbis Karsa úr idézéséből egyértelműen ez derül ki. A lány így folytatja a Karsa úrnak tett beszámolóját:

A lény a nevemen szólított. Kiáltása a pusztába kiáltó szó volt, az ma is, és e mindenkori puszta én magam voltam és vagyok. Kongó ürességemet visszhangja töltötte meg újra Élettel s hirtelen úgy éreztem, az erő háborgó viharként tér vissza belém.
Ezután vesztettem el eszméletemet, s a következő esemény, amire emlékszem, ébredésem pillanata.
Igen, tisztán emlékszem. Egy egyszerű, kedves kis szobában voltam, fehér falakkal, nagy faragott fabútotokkal. Talán a paplak lehetett. Egy puha ágyban feküdtem, velem szemben egy kép lógott a Szűzanyát és a Kisdedet ábrázolva, körülöttem rózsa és szenteltvíznek illata...
De Gusztáv, igazán nem ez a lényeg!
Mert az ágy mellett egy rozoga széken ott ült az a csodálatos lény. Ahogy felé fordítottam fejemet, szívembe emelkedettség és varázslat költözött, valósággal kiszökött keblemből és földön kívül lebegett.
Furcsamód, egyfajta ellentmondásként mégis emberhez illő ruhát viselt: a fénynél is fehérebb frakkot, melynek nagy hajtokája úgy festett, mintha szilvafának a levele lenne; térdén, elegánsan, akárcsak valamiféle úriembernek, fehér cilinder pihent, egyedül a sál, ami olyan szépen tekeredett a nyaka köré, az volt lila.
Egy nyíló virág, egy ember és egy mennyből jött angyal különös ötvözete volt...
Egy nyakkendőtű volt a sáljába tűzve, két ujja azzal játszadozott. Feltűnt, hogy azok az ujjak rettenetesen hosszúak és karcsúak voltak. Most, hogy éber voltam, jobban megfigyelhettem, s szépségét csak úgy ittam: valóban nem húzódott bőr csontjain, az a fehérség , amit bőrnek hinne az ember, tiszta lelek es szellem volt, nem volt köze anyaghoz.
Szűnni nem akaró áhítatomat egy kis időre legyűrtem, majd szemeimmel visszakóboroltam a kitűzőhöz. Egy kövér, hamvas szilva volt ráfestve, olyan élethűen, hogy az embernek kedve lenne megkóstolni: valóban olyan zamatos-e?
Bár először láttam őt, ezt a csodálatos, titokzatos lényt, mikor a szemébe néztem, azokba a nyugodt, hótiszta szemekbe, túl azon, hogy a szilvafa legbujább virágba borulásaként csillogtak, rég elfeledett mesék és a csodák bűvöletét láttam bennük, olyan élettel telve, mintha maga a Tavasz és a Varázslat szólna hozzám. Mintha csak legkedvesebb bizalmasomat, vagy apámat, jó barátomat szólítanám, a legnyugodtabb meghittséggel mondtam ki a nevét. Kimondtam, igen, mert egyszerűen tudtam. Ismertem őt, mintha első lélegzetvételem óta ismertem volna:
-Szilva...
Mosoly jelent meg az arcán, s Uram, Teremtőm, bocsáss meg, de úgy hiszem, angyalod mosolygott rám, a legtisztább, a legszentebb mind közül. Közelebb húzódott, s édes csókot lehelt kézfejemre. Ekkor lépett be a plébános úr anyám és Amália nővérem társaságában, ám katarzisomat érkezésük nem tudta megszakítni.

Az első találkozás nagyszerűségéről szóló leírás eddig tart, Karsa úr az ezt követő oldalakon összefüggéstelen, cirkálmányos mondatokat és zavaros szavakat biggyesztett egymás után, melyeknek hitem szerint köze nem volt Kamonczi Erzsébethez és az ő "angyalához", így a történtek felderítése során újfent zsákutcába futottam, egészen egy verőfényes nyári délután érkezett váratlan vendég betoppanásáig.