S Z I L V Á S K E R T

Rövid prológus, melyben Karsa Gusztáv megtalálja a neki címzett levelet

Még szűz volt a hó, a lugas ernyőjét, mint vaníliaöntet, fedte be a puha, fehér pelyhek sokasága. A csend hatalmas madárszárnyát álmosan borította a kis vidékre, bár körülötte a város ébredezett. Azonban a kis szilvásliget, s benne a lugas egy külön, varázslattal és csodákkal teli világot alkotott, melyben még nem volt ideje az ébredésnek. Cukorral, csókkal, aranyszín nektárral kecsegtető sziget volt ez, melyen kívül maradt a világ zord magányossága és kegy nélküli valódisága.
A hó immár egészen eltakarta a ligetet, hosszan elnyúló, tiszta lepedőként, mintha csak az ég óvó angyalai terítették volna a tájra, hogy elrejtsék az emberek gyönge, gyermeteg szeme elől azt a minden képzeletet felülmúló, mégis a vad fantázia által teremtett borzalmat, amit magába foglalt.
Egy férfi állt a kertkapunál, fekete köpenyét dideregve húzta össze maga előtt, cilindere mélyen csúszott homlokába, éppen csak addig, hogy még kényelmesen kiláthasson alóla.
Nem először járt itt, s most is ugyanaz a rettegés ivódott fiatal lelkébe, mint amikor első alkalommal látta meg a szilváskertet, amiről egész addig szentül hitte, hogy csak kedvese megbomlott elméjében létezik. A mérhetetlen bizalmatlanság a kertecske iránt, ami az említett első találkozásnál szökött szívébe, most a gyűlölet könnyeivel keveredett. Kételyeivel küszködve toporgott a kapuban, ami egyszer s mindenkorra vált bejárattá, ami kész volt őt minden keserűségéhez és szenvedéséhez vezetni. Az ész, amely buzgón zakatolt és bosszúért kiáltott, hajtotta volna a lugas belseje felé, ám az esendőség, mely a nagy próbatételek idején minden halandót megkísért, lábain át gyökeret eresztett a földbe, mindig bátor lelkébe pedig a menekülés otromba vágyát csepegtette.
Karsa Gusztáv János még egyszer végigtekintett a szilváskerten. Lázasan kereste az érveket és az okokat a maradásra, próbálta elnyelni sértett büszkesége és kedvese iránt érzett mély aggodalma miatt a kipirult, hosszúkás arcán legördülő könnyeket.
Látta a padot, amely felett egy boltív kanyarodott, látta a boltíven végigkúszó szilvafa virágokat, melyek a hideg decemberben is tavaszi pompájukban tündököltek, kizárólagosan, árván a lugasban, hiszen virágtestvéreik még édesdeden aludták téli álmukat. Karsa Gusztáv tudta, hogy ő is itt van. A virágok árulták elneki, mert a szilvafa virága csak akkor nyílik ha ő is a közelben jár.
S ekkor akadt meg a szeme a padon fekvő pecsét nélküli lila borítékon.
"Itt van hát!"- gondolta Gusztáv s a kíváncsiság felülkerekedett félszén. Átlépett a kapun, ezzel a kálvária, melynek szeretett és szívből féltett kedvese már részese volt attól a pillanattól fogva, mikor először hallotta meg az ő hangját a szilváskertben, azt az utált, rettenetes hangot, mely vérig mérgezte szerelmüket, és amelynek emléke, mint szellem, fogja a sírig kísérni mindkettőjüket.
Gusztáv hangtalanul lépkedett, jártában a friss havat vizsgálta, melyet nem érintett másé az ő cipőjén kívül. Se közel, se távol nem volt egy kóborló lélek, aki a borítékot nyom nélkül helyezhette volna a padocskára, de Gusztáv, habár megmagyarázhatatlannak és különösnek tálalta a lila boríték esetét, nem csodálkozott. Tudta, mire képes ő, és e trükkje kevésbé volt nyugtalanító és döbbenetes, mint a többi.
Megállt a pad előtt, gyanakodva kémlelt körül a téli ködben, ravasz csapdát sejtve. Mikor megunta az éber fülelést - mert megbizonyosodni nem bizonyosodott meg a csapda nem létezéséről -, visszafordult a borítékhoz és felnyitotta. Zamatos, édes ringló illata szállt fel a boríték belsejéből, de Gusztáv nem hagyta megbabonázni magát. Akármilyen hihetetlen és furcsa események is kötődtek ehhez az ellenállhatatlan, sajnálatosan ismerős illathoz, semmi esetre sem feledkezhetett meg látogatása valódi céljáról. Óvatosan kihúzta a halványsárga levélpapírt a borítékból, melyről fekete tintával szóltak a gyöngybetűk:

Jó Karsa Gusztáv Jánosnak,

hitvesem, Batsányi Bognár Erzsébet, ki leánynevén Kamonczi volt, megbecstelenítőjéhez és rosszakaratú elrablójához.
Ne aggódjék érte, kedves uram, a gyermeklány teste melegben van, ő maga megbízható társaságban, biztonságban.
Lelke a mennyek felé szárnyal.
Látni Önt többé aligha kívánja.

Maradjon alázatos szolgám, cserébe jómagam is hasonlóan cselekszem:

                                                                                                                                 Szilva