A magyar boszorkány(Harry Potter ff)

15. fejezet

  Már nem bírtam a fokozatosan erősödő gyomoridegemmel; mielőtt kopogtam volna Dumbledore irodájának ajtaján, a hasamra szorítottam kezem, és vettem egy nagy levegőt.

- Tessék! - hallottam az igazgató hangját a faajtón túlról. Izzadó tenyerem a kilincsre kulcsoltam, és benyitottam az irodába. A Roxfort összes néhai igazgatója felém fordult, kíváncsi tekintetük percekig méregetett engem, amitől még nyugtalanabbá váltam.

 Az iroda kör alakú volt, számos könyvespolc állt a fal mentén, amiket roskadásig telepakoltak azokkal az ősrégi, tiltott kötetekkel, amik túl veszélyesek voltak ahhoz, hogy az iskolai könyvtárban porosodjanak. Velem szemben egy emelvényen állt Dumbledore íróasztala. Mögötte az emberméretű, íves üvegablakon besütött a nap utolsó sugara, narancssárga derengésbe vonva az egész irodát.

 Dumbledore az íróasztalánál ült, hosszú ujjait háromszög alakban illesztette össze az álla alatt, szürkéskék tekintete az ajtófélfa feletti portréra meredt.  Amikor Potter becsapta maga mögött az ajtót, láthatóan felébredt mélázásából, és felállt.

- Jó estét, Lackwood kisasszony - biccentett - Szervusz, Harry.

- Jó estét, professzor úr - sütöttem le a szemem.

- Üljetek le - mutatott az igazgató két székre az íróasztalával szemben. Potter magabiztosan lehuppant az egyikre, én pedig tétován, lábamat keresztbe téve a másikra.

- Nem számítottam az érkezésetekre. Miért jöttetek? - nézett rám Dumbledore, nekem pedig olyan érzésem támadt, mintha pontosan tudná, és teljesen felesleges lenne elmagyaráznom.

Potter nem szólt semmit, csak engem nézett, és éreztem, hogy kezdek elpirulni, szóval inkább gyorsan elfordítottam a fejem és megköszörültem a torkom.

- Szóval... történt valami, amiről szerintem mindenképp... tudnia kéne az igazgató úrnak... - kezdtem bizonytalanul. Dumbledore biztató pillantást vetett rám, így hát folytattam:

- Körülbelül egy héttel ezelőtt nagyon viszketni kezdett a nyakam... és amikor este a tükörbe néztem, észrevettem valamit... ami addig nem volt ott... - egyre kényelmetlenebbül éreztem magam, nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet-e bevallani mindent Dumbledore-nak Potter jelenlétében, de már nem hátrálhattam meg.  A mellettem ülő fiú kíváncsian nyújtogatni kezdte a nyakát, amikor észrevette, hogy mocorogni kezdek. Jobb fülem mögé tűrtem egy adag göndör tincset, lehúztam a garbóm nyakát, és úgy helyezkedtem, hogy Dumbledore megszemlélhesse a bigyót - de lehetőleg Potter ne lásson semmit az egészből.
Dumbledore arcát figyeltem, ahogy közelebb hajolt, szemüvegét megigazította, és egyetlen pillantást vetett a nyakamra.
Jégkék szeme megvillant, az igazgató pedig falfehér arccal roskadt vissza a székébe.
- Professzor úr! - kiáltottam.
Potter reflexszerűen felpattant, de szerencsére nem volt szükség a szolgálataira elsősegélynyújtás terén, mert Dumbledore intett jobbjával, felállt a székéből, és járkálni kezdett az ablak előtt.
Mereven bámultuk minden idők egyik legnagyobb varázslóját. Azt nem tudom, Potter fejében mi játszódott le, de azt igen, hogy az enyémben akkora káosz volt, mint még soha. Dumbledore reakciója minden volt, csak megnyugtató nem, az meg, hogy még mindig szótlan, egyenesen idegtépő. Most már bizonyos, hogy rosszat jelent a bigyó, köze van Voldemorthoz, és meg fogok halni.
- Bocsánatotokat kell kérnem, hogy megrémítettelek benneteket - szakított ki az igazgató egyre kétségbeesettebb gondolatmenetemből - egyáltalán nem állt szándékomban.
Dumbledore idáig az ablakon keresztül nézte a szürkületbe borult tájat, most felénk fordult, és látva rémült ábrázatomat és Potter nyugtalan pillantásait, magyarázkodásba kezdett.
- Váratlanul ért e furcsa jel felbukkanása, nem gondoltam, hogy valaha még találkozni fogok vele. Arra a kérdésre viszont sajnos nem áll módomban válaszolni, hogy mit jelent. Ugye eddig nem mutattad meg senkinek? - nézett rám Dumbledore.