A vonat hangosan rázkódott, ahogy egy kanyarba ért. A súlyos táskám a földön volt nekitámasztva az ülés alsó részének, így nem fenyegette a veszély hogy felborul. Mondjuk nem mintha sok dolgot hoztam volna haza a háborúból. Van nálam egy pár hivatalos papír, a ruháim, meg még egy-két kisebb dolog. Már alig várom, hogy hazaérjek, hogy láthassam édesanyám és a testvérem. Különös, de most nem akarok látni a feleségem. Túl sokat veszekszünk egymással, nekem pedig elegem van belőle, de tudom hogy hozzá kell utaznom, mert csak így tudok olyan helyre menni ami nincs messze és elszállásolnak. Miatta van az, hogy ilyen bizonytalan vagyok a nők iránti szeretetemben. Sőt, soha nem bírtam őket... De abban a pillanatban túl fáradt voltam ahhoz, hogy ezen morfondírozzam. A vonat megint megrázkódott ahogy egy éles jobbkanyart vett be, ám hirtelen egy másik test nehezét éreztem magamon, baloldalt. Egy 30-as évei elején járó férfi dőlt rám, a haja ugyanúgy rövidre le lett nyírva, akárcsak az enyém, csak az én fejemen volt egy lenge ellenzős sapka is. Terepmintás ruhája elárulta, hogy ő is a háborúból tart haza. Aludt, úgyhogy nem keltettem fel, hagytam hogy én legyek az élő párnája, biztosan megérdemli, ha frontvonalnál szolgált. Nem telt bele 10 perc, a férfi felébredt, észrevette mi történt, és hevesen elkezdett sajnálkozni. Én mosolyogva legyintettem hogy mit számít? Úgyis vége a háborúnak. Ezek hallatán ő is felnevetett, majd elkezdett beszélgetni velem. Szót váltottunk egy pár személyes dologról, hogy mennyire hiányzik a családunk, barátaink.
-Jaj, de udvariatlan vagyok, be sem mutatkoztam. Irvine vagyok. És maga?
-Hagyjuk a magázást, a tegezés megteszi.- rákacsintottam -Arlen a becses nevem.
-Örülök a találkozásnak, Arlen! Mondd, hol laksz? -Haron közelében, szóval a következő megállónál szállok le.
-Micsoda egybeesés, én is pont oda tartok! Mit szólnál ha elvinnélek téged, unokatestvérem úgyis elvitte a kocsimat az állomásra, mert nem tudott megvárni és hazavinni.- ennél a pontnál olyan reménytelt arccal tudott rám nézni, hogy annak nem mondhattam nemet.
-Hmm, ha ingyen kapok egy fuvart, akkor nagyon szépen megköszönném.
-Kívánsága számomra parancs!
Elérkeztünk Haron lepukkant vasútállomásához, rajtunk kívül csupán 2 katona szállt le, és őket már várták a kedvesük az állomáson, könnyes szemekkel. Kicsit szégyelltem bevallani Irvine-nak hogy a feleségem nem volt képes kijönni elém, de ő csak megértően ennyit mondott rá:
-Nők!
Megvolt a tervem aznap estére. Hazatérek, üdvözlöm a feleségem, kielégítem a vágyaimat vele, majd elválok tőle. Hogy miért? Nem én vagyok a kegyetlen, csak 2 évig katonának voltam sorolva, és valljuk be, nem sok nő volt a fronton. Ha lettek volna, azok sem nekünk jutottak volna, ebben biztos vagyok. Egyszóval nagyon kanos vagyok, és nincs más ismerősöm akitől nem kapnék AIDS-et. Tudom, fantasztikus baráti köröm van. Lilyt ki nem állhatom, kényszerházasságunk volt, úgyhogy megszabadulok tőle, most hogy az apja már nem él. Igazából...nem is tudom melyik nem iránt vonzódom. Vagy egyáltalán vonzódom-e az emberek iránt.
10 perces autóút állt előttünk, szóval beültünk a régi szürke trabantba. A visszapillantó-tükrön lógott egy fenyő alakú illatosító, bár nem éreztem az illatát. Inkább a kocsiból áradó tömény ismerős szag keltette fel a figyelmem. Az én oldalam felőli ajtó oldalzsebében megpillantottam egy dobozt, amin mindössze egy betű volt: M.
-Mi van ebben a dobozban?- kíváncsiskodtam.
-Ó, az csak nekem kell, mentolos szivar, a lenyugvás végett. Valamilyen oknál fogva a menta illata olyan hatással van rám, akár a különböző drogok más emberekre.
YOU ARE READING
A fenébe velük!
FanfictionÍme egy self-made fanfic két leszerelt katonáról, akik hazafelé menet egymásra találnak ;)