Míg a hullám el nem választ

2. Neked van választásod

A halál csendes, nyugodt dolog. A halál nem követel, nem bánt meg, nem tesz tönkre. Annyira békés. Itt szeretnék maradni örökre. Kipihenni az eddigi tizenhét évnyi fáradalmaimat, problémáimat kiheverni. Ennyit kiérdemlek azok után, amin túlestem.

"Ne hagyj itt kicsim, kérlek maradj velem... te vagy az egyetlenem, ne hagy itt, kérlek..."- hallottam napi rendszerességgel anyám hangját a fejemben.

Ó, anya... bárcsak el tudnám magyarázni, mennyire jó itt nekem. Többé nem szeretnék visszatérni a világ nyomorúságaiba... többé nem szeretnék csalódni, többé nem szeretnék élni...

Ez lenne talán a Mennyország? Akkor hol van Alex? Tudom, hogy ő is itt van, hisz hol máshol lenne. Mindketten meghaltunk, és ezt onnan tudom, hogy elmondták. Elmondta az orvos nekem. Tudta, hogy hallom őt, ezért elmondta a balesetet. Hogy a mentőbúvárok csak az én testemet találták meg a tenger habjai közt. Az Övét nem... És abban a percben el is döntöttem, hogy nem fogok visszajönni. Pedig lett volna választásom. De Nélküle nem akarok élni. Nélküle nem lenne teljes az életem. Teljesen összetörnék. Így, itt, legalább lenne esélyem újra találkozni vele.

Azóta talán több nap is eltelhetett és én még mindig csak a küszöbön állok tanácstalanul. A halál küszöbén.. Valami nem enged végleg itthagynom földi életemet. Pedig úgy véltem, hogy az itteni életem szakasza lejárt. Már csak a mérhetetlen nyugalom, meg szerelem vár rám.

Ezek után mégsem mentem el. És ennek az egyetlen oka, hogy nem tudtam itthagyni azokat, akik szeretete idekötött. Az anyám... Az éjjelt nappallá téve itt volt mellettem a kórteremben. És hogy ezt honnan tudom? Látom őt. És magamat is. Ahogy a levegőztető rám van csatlakozva, ahogy a testem különböző pontjaiból csöveg állnak ki. Egyedül a hajam tűnt ápoltnak, az is csak amiatt, mert az anyám számtalanszor kifésülte amióta itt vagyok. Közben mindig beszélt hozzám. Mesélt a régi időkről, hogy mennyire szeret és megígérte, hogy ha visszajövök egy teljesen új életet kezdünk. Bocsánatot kért amiatt, hogy nem volt jó anya, hogy nem törődött eleget velem...

Ó, dehogynem törődtél. Mindent neked köszönhetek, anya. Tökéletes életem volt mindig is melletted, tökéletes voltál. Bár el tudnám ezt mind mondani neked, megfosztva téged a felesleges bűntudattól. Bár boldoggá tudnálak tenni téged, annyira szomorú ilyen végtelenül össztörtnek látni téged!

Anyámon kívül mások is jártak látogatni engem. Az éjjeliszekrényem mindig tele volt friss virágokkal. A legjobb barátnőm, Leah is számtalanszor virrasztott mellettem. Próbált tárgyilagosan beszélni hozzám, de az erős lány akit megismertem benne végül megtört és sírvafakadt az ágyam mellett. Néha hozott magával másokat is a régi osztályomból.

Egy nap váratlan látogatóm érkezett. Éppen anyám egy pillangós kendőt terített rám, közben meg arról mesélt, hogy ezt még ő kapta diákkorában az édesapjától és hogy mennyire fontos neki. Nyílt az ajtó, azt hittem Leah érkezett, de nem. Egy sötétkék matrózruhás, teltebb, bajszos férfi lépett be. Arcába lógó kalapját leemelte, amint belépett és akkor felismertem. Eugén volt az. Anyám felállt és egy halvány mosoly kíséretében átadta a helyét az öreg halásznak.

- Itt leszek az ajtó előtt- súgta oda s már el is hagyta a termet.

Poszeidón zavartan ült le az ágyam melletti székre és nézett végig a minden féle mintájú és színű kendőkbe bugyolált testemen. A vonásai annyira hasonlítottak az Alexére... Végül rövid habozás után érdes kezei közé fogta az enyémet és lágyan szorított rajta egyet.

- A tenger- köszörülte meg a torkát.- elvette tőlem már a feleségemet... most meg a fiamat is. Nekik nem volt választásuk.- sütötte le a szemét.- Legalább te maradj meg, maradj itt. Szegény édesanyádnak szüksége van rád. Alex nagyon szeretett téged, ő biztos azt akarná, hogy maradj. Előtted áll még az egész élet.- azzal felállt és szó nélkül elhagyta a kórtermet. Szavai valamit megmozdítottak bennem. Én nem halhatok meg. Hogy lehetnék ennyire önző, hogy itt hagyjam azokat, akik szerettek?! Nem hagyhatom cserben őket... Anyám tuti belepusztulna a halálomba, jönne utánam...

Nem akarok meghalni! Élni akarok. Bármilyen áron is. Fel fogok ébredni és helyrehozom a dolgokat. Most azonnal!

Mintha a sors csak ezt a pillanatot várta volna. A lelkem visszaszállt a testembe, és akkor abban a pillanatban éreztem a fájdalmat. Élesen beszívtam a levegőt, mire a levegőztető készülék hangos sípolásba kezdett. Az ágyam mellett álldogáló anyám riadalmában elejtette a kezében tartott kávét is. Lassan kinyitottam a szemeimet és tudtam, hogy sikerült. Itt vagyok.