Míg a hullám el nem választ

1. Meghalunk vagy valami olyasmi

Vasárnap volt. A nap ragyogóan sütött, a levegő fullasztóan forró, csak egy általános időjárás ezen a tájegységen. Semmi különös vagy figyelmeztető előreutalást nem lehetett érzékelni, hisz ez általános volt itt. Egyedül anyám sopánkodása töltötte meg élettel a csendes délutánunkat.

- Valami készülőben van itt, olyan érdekes előérzetem támadt.- aggódóan tekintgetett az égre, mintha csak meg akarna bizonyosodni valamiről.

Nem szóltam hozzá, megszokott volt, hogy gyakran adódtak előérzetei, az orvos szerint a betegsége miatt.

- Kérlek ma mond le a programodat és maradj itthon!- erre már megállt a félúton levő kezem az üdítőm iránya felé és kissé mérgesen néztem rá. Nem volt jellemző, hogy beleszóljon a programjaimba, az ő elve hogy felnőtt vagyok és el tudom dönteni mit szeretnék.

Öt éve diagnosztizáltak rákot nála, akkor ő úgy döntött, hogy visszautasítja az orvosi kezeléseket és csapot-papot otthagyva (köztük a férjét is) elköltözik a lányával álmai szigetére. Azóta sem bánta meg döntését, mindenki csodájára mióta itt élünk állapota csak javult. Mindig csodáltam emiatt anyámat, hogy a legnagyobb kihívásait mennyire pozitívan éli meg, a döntései akármilyen elhamarkodottnak tűnnek, mindig bevállnak.

És most itt állt előttem ez a csodanő, és arra kért maradjak itthon, ne menjek el a hajós kirándulásra a barátommal.

- Anyu, nem lesz semmi gond. Megígértem Alexnak, hogy ma kipróbáljuk együtt a csónak új motorját.

Nem felelt, csak aggódóan méregetett, mintha a tekintetével próbálná megjósolni a mai kirándulás kimenetét.

- Sötétedésre itthon leszek!- pattantam hirtelen fel a nyugágyról, és felkaptam a fürdőruhámra egy lenge ruhát.

Egy órával későbbre beszéltük meg a találkát Alexxal, ám félő volt ha még egy percig is tovább maradok anyámnak sikerül rábeszélnie az itthonmaradásról. Nem lesz semmi baj akkor sem.. nem lehet semmi baj.

Ráérősen sétáltam végig a part irányába kacskaringózó deszkasétányon. Meglepően kevés emberrel találkoztam a szezont meg a jó időt tekintve. A sétány a parttal párhuzamosan vezetett, két oldalán árusok sorakoztak, akik sután odaköszöntek mikor előttük haladtam el, néhol meg kijáratok tűntek fel a part irányába, amiket két oldalról pálmafák vettek közre. Mióta itt élek nem tudtam megunni ezt a látványt, úgy élem meg az itteni életemet mintha minden nap vakáció lenne. Abban az időben még kis gimikezdő, visszahúzódó kamasz voltam, akit egyszerre viselt meg szülei válása meg anyja betegsége. Az emberek nyitottságának köszönhetően találhattam meg csupán pár hét alatt a helyemet ebben a kis közösségben, ahol mára már szinte nem találni olyan embert aki ne ismerne. Második évemben a gimiben szerelmes lettem életemben először egy iskolatársamba, és bele is kóstolhattam nem sokra rá a párkapcsolati életbe, ami immár négy éve tart, de aki ismer minket, az mind tudja hogy a mai napokat is úgy éljük meg a szerelmünkben, mintha a legelsők lennének. Az a bizonyos fellángolás nem tűnt el, továbbra is oda meg vissza vagyunk egymásért.

Mikor a megfelelő kijárathoz értem kiléptem a papucsomból, és szaladni kezdtem a parton ügyködő fiú felé. A forró homok csak úgy perzselte a talpamat, szinte egy másodpercig sem lehetett megállni rajta annyira forró volt.

Alex éppen az új motrot bütykölte amikor odaértem és azzal a lendülettel felszöktem izmos hátára. Meglepetésében hátratántorodott de nem vesztette el az egyensúlyát. Egy laza mozdulattal leemelt magáról és szenvedélyes csókba húzott. Még mindig nem tudtam betelni ezzel az érzéssel, még mindig elvesztem ebben a forró pillanatunkban és hirtelen mintha elpárolgott volna volna minden információ, csak mi voltunk ketten a világ ellen.

Pár centire eltolt magától és napszemüvege mögül csábítóan nézett rám.

- Készen állsz, baba?

- Igen is, kapitány- húztam félmosolyra a számat, mire újból megcsókolt.

- Ezt már szeretem- lehelte azzal felkapott menyasszony pózba, és beleemelt a csónakba. Amíg a motrot húzta fel, tekintetem a magányosan álló lakókocsira tévedt, pontosabban annak az árnyékában ücsörgő Eugénra, Alex apjára (akit Poszeidónnak nevezett minden környéki, pontosan a tenger iránti szenvedélye miatt) Széles mosollyal intettem felé egyet, mire ő is megemelte a kalapját.

Csendesen durozsolni kezdett a motor, a csónak meg araszolva megindult a beltenger felé. A part egyre távolodott. Lassan már csak egy pici pöttyként láttam Poszeidónt, lassan már úgy sem. Mosolyogva figyeltem, ahogy Alex csillogó szemekkel kezeli a csónakot. Soha egy percig sem kételkedtem benne, nagyon jól értette a dolgát. Csak úgy siklottunk a vizen, mintha repültünk volna! Alex a válla fölött rámkacsintott, mire rögtön rákvörös lettem. Valamit megnyomott a motron, mire az egyenletesen lassulni kezdett, végül hangnélkül teljesen leállt.

Alex lassan felállt és leemelte napszemüvegét. Sokat sejtő mosollyal elindult felém, közben a szemkontaktust meg nem szakítva. Teljesen elvesztem gyönyörű világoskék szemeiben. A szeme olyan volt, mint a derült ég. A vágy csak úgy lángolt benne. Letérdelt a két lábam közé és nagyon közel hajolt. Már behunytam a szemem a csókra várva, amikor csendesen megszólalt.

- És most miénk az egész tenger!- azzal ajkaimnak esett. Heves csókcsatát vívtunk, közben simogató kezeivel egyre lejjebb haladt testemen. Olyan finoman csinálja! Ne legyen ennek a pillanatnak vége sohase!

Talán a természet büntetni akart ezzel minket, talán anyámnak ezért volt rossz megérzése... Talán most jött el a pillanat, hogy szétszakadjunk egymástól...

A felhőtlen, tiszta égbolt egy szempillantás alatt telt meg a semmiből fekete felhőkkel. Már késő is volt bármit is cselekedni... Már túl késő...

A hullámok először finoman, majd egyre vadabbul kezdték ringatni csónakunkat. Alex zavarodottan nézett rám, a szeme mintha tükör lett volna, ugyanaz a haláli rémült tekintet nézett vissza rám, amit én is éreztem.

Rögtön ott termett a motor mellett, hogy próbálja menteni a menthetőt, ám ekkor egy óriás hullám magaslott felénk, a csónak meg beleborult a vízbe, magával ragadva minket is. Kétségbeesetten kapálóztam, rugtam a vizet, fájdalmamban s félelmemben ordítottam. Ekkor egy erős kar ragadott meg a derekamtól és attól a perctől fogva elöntött a mérhetetlen nyugalom, hogy itt van mellettem életem szerelme. Ám amint a tüdőm újra megtelt oxigénnel, újra szembesültem reménytelen sorsunkkal, miszerint a hullámok elsodorták a csónakot és több száz méterre vagyunk a parttól.

- Zoé!- kiáltott fel fájdalmasan, amitől megsajdult a szívem.- Zoé, kicsim, szerelmem...- már patakokban folytak a könnyeim. Talán többé soha nem hallom édes hangját... többé sohasem látom szép arcát... talán meg soha nem érzem, hogy mennyire szeret...

A víz lebénította a testemet. Egy erőteljesebb hullám kiszakított biztonságot nyújtó karjai közül és sodort tovább az áramlattal egyre távolabb Tőle.