Egy katona lélek

Az öt sorstárs

Lassan a munka vége felé jártunk.
A barátaim közeledtek az út felöl.
Megálltak a kerítés mellett, majd értem kiálltottak:
-Hé Tommy, idő van!
-Hat óra az hat óra.- nevetett fel Roberto
Apám felé néztem, majd a szemeimmel engedélyt kértem a távozásra. Ő pedig bólintott egyet.
Elmosolyodtam, és hamar a kapu felé siettem.
-Megyek! -kiáltottam utánuk.
A kert mellett négy barátom állt: Roberto, Louis, Hugo és Antonio.
Elindultunk sétálni a város központja felé, közben mindannyian megosztuttuk, hogy hogy telt az aznapi napunk.
-Képzeljétek. Ma Matteo bá, takaràs közben odajött hozzánk, és azt mondta, hogy lehetséges a háború kitörése.
-Badarság. -vágta rá Hugo
-Meg kell hagyni, Matteo sem az az eszeses ember már. -mondta Antonio.
-Ne mondj ilyeneket! Lehet, hogy nem igaz, de azért nem kell leszólni azt a szegény embert! -válaszoltam Antoinionak, enyhén megemelt hanggal.
Lassan lépegettünk, immár céltalaul sétálván. Éppen Louis házuk előtt haladtunk el.
-Hé, nem megyünk ki a rétre egyet rúgni a bőrt?
Egymásra néztünk, majd bólogatni kezdtünk.
-Igen, menjünk!
-Ez, ez jó ötlet
Válaszoltunk rá csoportosan.
Louis hamar befutott a házába és kihozott egy labdát.
-Versenyfutás addig?-kérdezte Roberto.
Nem volt messze a rét, 200 méter netán, szóval benne voltunk.
Megálltunk egymás mellé, és vártuk az indulást, amíg Antonio visszaszámolt.
-3!
-2!
-1!
Elkezdtünk szélszebesen szaladni a rét felé. Boldogan szaladtunk, egyszer kétszer felnézvén az égre, kacagván,
élvezvén az életet.
Ötünk közül Hugo volt a legjobb formában, így ő ért ki a rétre előszőr, de hozzá kell tegyem, hogy én lettem a másdik.
A réten fából volt csinálva két kapu. A kapufa egy olyan fából volt, aminek a vége ketté állt, így tudták ráilleszteni a felső lécet.
Elkezdtünk játszani. Két csoportra voltunk osztva. Mivel öten voltunk, ezért az egyik csapatban egyel többen voltak.
Én voltam Louisszal, és Hugoval.
Antonio és Roberto, a két legjobb, pedig ellenünk voltak.

Két óra után lassan kezdett sötétedni. Elbúcsúztam a barátaimtól, majd elindultam egymagamban hazafelé.
Útközben még beugrottam a postára, és feladtam egy levelet Angelinának, a drága szerelmemnek. A levélben megkértem őt, hogy holnap találkoznék vele. Lassan félni kezdtem, hogy tényleg kitör a háború, ezért mihamarabb találkozni akartam vele.