Bleeding Hearts

1

Egy hercegnőt nevelni nem valami könnyű eset. Mosdatni, öltöztetni őt. Elmesélni, hogy miért nem szeretik azt a bátyjai, ha berohangál a lakosztályukra. Fegyelmezni, tanítgatni, szórakoztató barátja, de mégis szigorú vigyázója lenni. Ezt mind különvéve se egyszerű eset egy eleven kislánynál, pláne akkor nem, ha ő a Holmes ház legfiatalabb tagja.

17 évesen egy fiatal és tapasztalatlan lány élete koránt sem olyan egyszerű. Nem voltam egy feltűnő szépség, de sorban álltam érte oda fent, amikor osztották. Hajam laza hullámokban hullott a vállamra, a maga mogyoróbarna színárnyalatával, ha éppen nem vesződtem azzal, hogy az otthoni háztartáshoz rendes kontyba fogjam. Szemeim szürkéskéken csillogtak, akár csak a drága édesapám szemei. Ezek a szemek már régi titkokat, rég elfeledett történeteket őriztek, de értelem is tükröződött bennük, akár az enyéimben is. Meg volt a magamhoz való eszem, de mégis mindez kevés volt ahhoz, hogy minden nap étel kerüljön az asztalunkra. A szüleim szegény családból származó, gazdálkodó kisnemesek voltak, akik szintén Mycroft herceg uralkodása alá tartóztak. Szerintem az ő kapcsolatuk révén kerültem az uralkodói család mellé. Talán alkut kötöttek az Ördöggel, hiszen más lehetőséget nem láttam ahhoz, hogy miért pont engem vettek a kis Eurus hercegnő mellé, a különb, tapasztaltabb nevelönők helyett.

A király és a királyné már régen nem élt.
Helyettük idősebb fiúk, Mycroft irányított, holott nem fogadta el a trónt, mondván: „Sosem fog megházasodni, még akkor, sem ha Anderson- az udvari őrség egyik főbb tagja- meg nem világosodik." Így hát Mycroft csak ideglegesen volt az országunk vezetője, addig, amíg öccse Sherlock elég érett nem lesz a trónhoz.
A trónörökös sápadt, fehér bőrű volt, akár a nemesség, akik olyan féltően védték magukat a naptól. Sötétbarna haja szinte feketének tűnt, és rendezetlenül göndörödött amerre csak kedve tartotta. Magas és vékony testalkatú volt. Nem lehetett igazán izmosnak nevezni rendszeres testedzései mellett sem, de kardpárbajoknál mindig legyőzte ellenfeleit, amit igazán kiváló észjárásának köszönhetett. Mindig gondolkodott valamin és a leglehetetlenebb pillanatokat tudta kihasználni arra, hogy csiszolatlan észjárásának elméleteit ellenőrizze. Ugyan is az úrfi szerette kikövetkeztetni mások szokásait, turpisságait. 

Éppen ezt a tevékenységét űzte most is a trónteremben, a királyt megillető ülőalkalmatosságban elfeküdve. Bátyja Mycroft nem messze tőle egy asztalnál hivatalos rendeleteket vagy leveleket írt alá. Én az ablak mellett, halkan duruzsolva olvastam fel a kis Eurusnak. Mindezt megtehetem volt a hercegnő szobájában is, de ő mindenáron a fivérei mellett akart lenni, akik most megtűrték társaságukban.
Minden csöndes volt és nyugodt. Hangomon kívül csak az égő fahasáb pattogása, és a toll halk sercegése a pergamenen törte meg a csendet. De ez persze nem mehetett így örökké. A palota kövein sietős léptek zaja hallatszott, és bár hiába volt még elég messze az illető, tisztán halottuk jajveszékelését.

Mycroft sóhajtva letette a pennát és a tenyerébe temette az arcát. Őt és az öccsét borzalmasan irritálta az egyszerű emberek értetlenségeik és az ebből adódó problémáik, így az uralkodó már lelkileg felkészült arra, hogy elmagyarázhassa: miért nem beszél vele az asszony, vagy, hogy éppen miért is kell adót fizetni. Ám ez az eset más kaliberű volt.

Az ajtó hirtelen kivágódott és egy paraszt esett be rajta. A tekintette rémült volt, de illendőségből sapkáját lekapva a fejéről a kezében szorongatta, míg megpróbált levegőhöz jutni.
A tekintetem minduntalan el-elkalandozott a soroktól, miközben próbáltam megfigyelni magamnak őt, de úgy láttam Eurus se nagyon a mesével volt elfoglalva, így becsukva a könyvet figyeltem a férfit, aki már bele is kezdett a mondandójába.

A cipője már nagyon el volt koptatva és alig állt a lábán, így egyértelmű volt, hogy egy messzi faluból sietett idáig. Szegényes sorból származott, ezért bizonyára tanulatlan volt, de a beszéde még a félelme ellenére, is értelmes és tárgyilagos volt. Ruhái szakadtnak és piszkosnak látszottak, de mindezek ellenére is büszke kiállású volt. Annyira elmélyedtem a külsőségek feltérképezésében, míg Mycroft ingerült asztalra csapása, ki nem billentett ebből a révületből.

- Engem miért nem tájékoztattak eddig erről ?!- csattant fel.
Sherlock mérgesen felszusszantva- hogy megzavarták az elmélkedésében- nézett a bátyára.
- Talán azért drága bátyám, mert a falu ahonnan ez a szerencsétlen jött elég messze van tőlünk, és amilyen bolondok az ottani orvosok, biztosan nem ismerték fel idejében az előjeleket- a herceg oda sem nézve intett a parasztnak, hogy elmehet, majd ásítva tovább támasztotta a karfát.

Mycroft gondterhelten járatta a tekintetét az öccse és a húga között. Szinte hallani lehetett, ahogyan kattognak a fejében a fogaskerekek. Eurus ezt a pillanatot használta ki arra, hogy a kérdéseivel bombázhassa a testvéreit.
Kecsesen lecsúszott a székéből, s a haját kisimítva az arcából állt meg Sherlock előtt.

- Mi az a dögvész és miért félt tőle annyira az az úr?

Sherlock felé fordítva a fejét, kissé értetlenül pislogott a lányra, mintha csak most fedezte volna fel, hogy ő is a teremben tartózkodik. Mycroftot is mintha a lány hangja késztette volna arra, hogy hangosan is kimondja véleményét.

- Még ma útnak indultok a Cambridge-i birtokra! 

A herceg ennek hallatára azonnal felpattant és heves vitába kezdett a bátyával, de ő egyelőre ezt meg sem halotta. Csak a húgát nézte szomorú tekintettel, mintha már előre látta volna a jövőjét. A fejével biccentve jelzett nekem, hogy vigyem ki őt.

Azonnal eleget téve a kérésnek, kézen fogtam a kislányt, aki vonakodva bár, de követett engem a folyosóra, és csak akkor szólalt meg csendesen, amikor a két testvér már egy heves szópárbaj közepén volt.

- Mond csak Scarlett. Tettem én valami rosszat, hogy a testvéreim így elküldtek? Nem tudtam, hogy a lányoknak nem szabad kérdezősködniük... – motyogta bűnbánóan lehajtva a fejét.

- Ugyan kicsim. Ez nem a te hibád-simítottam meg egy gondterhelt sóhajjal a fejét, majd gyors léptekkel indultam meg a szobája felé. A fejemben már az összepakolandó dolgok listája pörgött, ezért fel sem tűnt Eurus szokatlan hallgatagsága. Nem tudtam, hogy mikor indulunk, de a szobába érve a cselédek már serényen pakolgatták a hercegnő ruháit, ezért én a játékait és a könyveit kezdtem egy utazóládába rakosgatni.

Eurus csak egy kis sóhajjal ült le az ágyra, miközben ténykedéseimet figyelte. Végül vagy az ötödik sóhajtozása körül győzött a lelkiismeretem, így letérdelve elé simítottam meg a kezét.

- Mi a baj hercegnőm? – kérdeztem halkan, aggodalommal teli tekintettel.

- Mycroft... - kezdett bele,de egy pillanat múlva már meg is gondolta magát, és egy fejrázást követően- mintha ezzel tüntette volna el a rossz gondolatokat a fejéből- mosolyogott rám.

- Mond csak Scarl..- kezdte- szerinted felvehetem az a fekete selyemutazó ruhámat az induláskor? Hisz az a kedvencem..

Biccentve felálltam, ezzel tapintatosan tudomásul véve, hogy még nem akar róla beszélni. Nem mondom, hogy nem kezdtem el aggódni miatta, de mindenkinek szüksége van most egy kis időre.

- Hát persze.. Kérd meg Marthát, hogy azt készítse ki neked- léptem vissza a könyvekhez.

Eurus tapsikolva lépett oda a cselédlányhoz, miközben lelkesen csevegni kezdett.

- Hát nem Scarlett a legjobb nevelő?! Jane ezt sosem engedte volna meg. Már alig várom, hogy végre elinduljunk. Úgy érzem Cambridgeben minden máshogyan fog alakulni. Szerinted is Scarl? – fordította felém a fejét

Egy pillanatra felnézve Eurusra, elmosolyodva biccentettem

- Úgy legyen – suttogtam, majd egy hangos kattanással lezártam a láda tetejét.