Bleeding Hearts

2

Végül csak a hajnali órákban sikerült London határait átlépnünk. A cselédség hiába készült el korán, Sherlockot szinte lehetetlen volt a beszállásra kényszeríteni. Nem tudtam, hogy miért ellenkezett ennyire, de igazából nem is volt jogom tudni. A másik akadályt a felbolydult lakosság és a karantén okozta. Tömegek gyűltek a hintó köré, és mind be akart furakodni, hogy megtudakolják, hogy mi is lesz most a teendő. Én kicsit megijedtem tőlük, de Sherlock csak csukott szemmel hajtotta hátra a fejét, míg Eurus kíváncsian leskelődött.

A válasz engem is érdekelt volna, hiszen én is féltem ettől a betegségtől. Halottam már róla, hogy hogyan pusztított ki egy pillanat alatt falukat, városokat, hogy milyen borzalmasan és kínok között vívták haláltusájukat az emberek. Ilyen halált még a legrosszabb ellenségeimnek sem kívántam.

Mikor sikerült kiérnünk a fővárosból, az utunk már eseménytelenül telt. Búzával és kalásszal teli szántómezők mellett haladtunk el, és ahogyan hajnalodott, úgy bóbiskolt el Eurus is a vállamnak dőlve.

A hintóban most csak hárman tartózkodtunk, és ez egy kicsit feszélyezett, hiszen így minduntalan amint felemeltem a fejemet, két áthatóan kék szempár találkozott az enyéimmel.

Sherlock herceg eddig sosem értékelte a jelenlétemet. Általában csak tudomásul vette, hogy én is a közelben vagyok. Néha megállított a folyosón és kérdezett egyet-s, mást Eurus felől, de eddig a többi udvartartásához hasonlóan, rólam sem vett igazán tudomást.

Most mégis az út nagy részében, szinte éreztem, ahogyan a tekintetével szinte a csontomig lecsupaszít és átvizsgálja minden egyes porcikámat. Talán csak fel akarta mérni, hogy a továbbiakban kivel lesz kénytelen együtt élni, elzárva a külvilágtól.

A nap már lassan teljes pompájában ragyogott, amikor elértük a nyári lakot.

Én már az elalvás határán jártam, hiszen egy napja nem aludtam és a kocsi is olyan kellemesen rázkódott. Minden ellenem volt. Álomba akartak ringatni, de én dacoltam ellenük. Valahogyan nem éreztem helyesnek, hogy egy férfi ilyen kiszolgáltatott helyzetben lásson, azt meg már duplán helytelenítettem, hogy ez a herceg szeme láttára történjen.

Fáradozásaimnak végül meglett a gyümölcse, hisz így láthattam a napfelkeltét. Erre elég ritkán akad lehetősége az embernek, ha csak nem pék, esetleg egy kóros álmatlansággal küzdő egyén, aki szereti a kiesett óráit a szabadban tölteni.

De ennek a ragyogó égitestnek sikerült ámulatba ejtenie. A gyönyörtől szinte szájtátva lestem, hogyan kúszik fel lassan az égboltra, elkergetve a Holdat és a komor sötétséget, miközben újra vidám színekkel tölti fel a világot.

Az ég rózsaszín és lila színben pompázott. Ha Eurus is a szemtanúja, szinte biztosnak éreztem, hogy egy új ruháért könyörgött volna, pontosan ugyan ilyen színben.

A herceg az utazás hátra lévő részében komoran bámult ki az ablakon, mintha mindenre és mindenkire haragudna, amiért túl ostobák az élethez. De most ahogyan a nap első erőtlen sugarai az ő arcát is incselkedve megérintették, úgy tűnt mintha egy halvány kis mosoly bújt volna meg a szája sarkában. Ebben a hangulatban pillantottam meg először az új birtokot, és az ideiglenes otthonomat.

A kocsi lassan döcögött át az épülethez vezető kavicsos úton, de én nem bántam, hiszen így az ablakon kissé kihajolva bőven volt időm feltérképezni a terepet. Egyelőre csak az előkert árnyait pillanthattam meg ebben a korai szürkületben. A gyep frissen vágott szálakban meredezett és az összképet csak néhány szépen elrendezett fa vagy bokor törte meg. A házhoz közel még egy apró halastavat is megpillantottam, ahol elképzeléseim szerint aranyhalak úszkálhattak. Első látásra elhatároztam magamban, hogy amit alkalmam nyílik rá, a közeli fa tövében fogom eltölteni szabad perceimet.

Hintónk hirtelen megállt, és a házból kitóduló inasok gyűltek körénk. Az egyik a bőröndjeinket kezdte fürgén lekapkodni, míg a másik az ajtót nyitotta ki.

Bevallom én kissé megszeppenve pislogtam, hiszen a mögöttünk lévő kocsin utazó varrónőn és a társalkodónőn kívül nem ismertem senkit se. Sherlockot persze ez egyáltalán nem zavarta. Lendületesen kipattant a kocsiból, és mint akit üldöznének, úgy rohant be az épületbe, mit sem törődve az emberekkel.

Az egyik inas szokatlan figyelmességet tanúsítva nyújtotta felém a kezét, hogy lesegítsem a bakról. Kissé zavartan elmosolyodva fogadtam el a kezét, és léptem végre biztonságos talajra. Magamhoz véve az apró kis bőröndömet vártam, amíg a hercegnőt is kiemelik a hintóból, hiszen nem akarták őt felébreszteni. Én csak azután indultam meg utánuk, mikor megbizonyosodtam róla, hogy minden rendben történik. Viszont éppen hogy csak beértem, szinte körül nézni sem volt időm, hiszen egy kissé kövérkés testalkatú, főkötőt viselő idősödő hölgy kapta el a csuklómat, és kezdet el rángatni az oldal lépcsők felé. Bizonyára ő lehetett az itteni házvezető nő...

- Csak hogy végre megérkeztek! Ha tudná, hogy mióta virrasztunk csak azért, hogy fogadhassuk ő királyi felségét- motyogta kissé gúnyolódva.

Erős német akcentusa volt és kissé sántított is, de mindezek ellenére elég gyors tempóban vonszolt maga után.

- Elnézést asszonyom. Kisebb kellemetlenségek adódtak az induláskor- hebegtem, mintha csakis én tehettem volna az egészről. Eközben hosszú, fehérre meszelt falú folyósokon haladtunk át. Baloldalt, az ablakokon át arra a kertre esett a kilátás, ahonnan nem rég érkeztünk. Jobb oldalamon ajtók sorakoztak: ezek bizonyára a személyzet szobáihoz tartoztak... De engem nem itt szállásoltak el, hanem egyel feljebb siettünk a nyikorgó tölgyfa lépcsőkön. Ugyanis engem a hercegnő mindig a közelébe szeretett tudni.

- Hát persze. „Kisebb kellemetlenségek"...- zsörtölődött továbbra is a házvezető nő, majd egy ajtóban megforgatva a kulcsot, betekintést engedett az új szobámba - Ha megbocsájt, akkor én most távoznék - biccentett egy halvány mosollyal, majd ugyan olyan sietősen, ahogyan jöttünk, távozott is a lépcső irányába.

Átlépve a küszöböt ledobtam magam mellé a kis koffert és egy nagy sóhajjal dőlve az ajtónak, zártam ki a külvilágot. A szoba mérete kisebb volt, mint a királyi palota bellié, de jóval méretesebb, mint az otthoni vagy a cselédeké. Az ablak mellett egy egyszemélyes ágy állt. Ide dőltem be, most csak ruhástul, hiszen annyi energiám sem volt már, hogy hálóingre vetkőzzek.

Még nem tudtam,hogy hogyan fogom eltölteni napjaimat vagy egyáltalán mit kezdjek a helyzettel.
Bekerültem egy idegen közegbe,ahol csak magamra számíthattam. Nem számított a ranglistán való elhelyezkedésem se, hiszen egy olyan betegség üldözött szakadatlanul,ami kíméletlenül magával ragad mindenkit.
Nem válogatott szép és rút,sem okos és szegény között. Nem lehetett védelmet venni ellene. Csak a szerencsén múlt az egész. Hogy elkapod-e vagy sem.

Az oldalamra fordulva húztam össze magamat magzatpózba. Hiába probáltam a hátramaradottakat kiszűrni a fejemből, mégis mindig eszembe jutottak.

Féltettem a szüleimet.

A szolga néphez tartóztak, így nálunk még nagyobb volt a kockázata,hogy dögvész által fertőződjenek meg. És én féltem,hogy nem lehetek ott, ha ápolni kell őket.

Más lány biztosan nagyon örült volna ennek a lehetőségnek. Távol lehetne mindenféle gondtól és bajtól miközben az ifjú herceg és hercegnő társaságában tölthetné a napjait,de engem csak kétségek gyötörtek és minden egyes napot átkozni tudtam volna, amit nélkülük töltök el.

Sóhajtva hunytam le a szemeimet, majd egy kényelmes pózba fészkelve magamat probáltam elaludni.
Hiába voltam hulla fáradt a tévképzeteim nem hagytak nyugodni.
Így a nap első sugarai által bevilágított szobában, az ébredező természetet hallgatva probáltam álomba szenderülni.. legalább egy kis időre.
Reméltem,hogy reggel majd egy jobb nap virrad ránk.
Egy sokkal kevésbé baljóslatúbb..