Bleeding Hearts

3

A késő délelőtti fény ébresztett. Egy sugárnyi halovány világosság, ami rátelepedett az arcomra, és izzó rózsaszínre festette a szemhéjam belsejét.
Nyugtalanul mocorogva, nyitottam ki a szemeimet és  az első pillantásom a plafonra siklott.
Ebből a szögből legalább láthattam az eget a fejem feletti ablakon keresztül.
A hosszú utazás után, azt hittem csak a délutáni napfény sugaraira fogok felébredni,de most mégis érzékeltem,hogy csak pár röpke órára sikerült álomba merülnöm.
Mégsem voltam fáradt, esetleg kétségbeesett,mint az elalvás előtti pillanatokban.
Inkább csak kalandvágyó és kíváncsi.

Lassan felkeltem az ágyból és miközben tegnapi ruháimat vetettem le,hogy tisztábbakra válthassak folyton-folyvást azon kaptam magamat,hogy a Napra és az égre gondolok.
Arról,ahogyan az ég színe váltakozott a nap folyamán: a reggeli sápadt égről, a déli izzó kékségről, meg az alkony kobalt kékségéről. 

Furcsa gondolatok,hiszen a legtöbben az őt körülvevő emberekre gondolnak, akár közvetetten akár közvetlenül, de a tegnapi utazás emlékei még olyan élénken éltek bennem,hogy nem tudtam nem megbabonázva figyelni a kinti tájat.

Az utolsó simításokat végeztem a mai ruhámon. Egyszerű ég kék színe volt az alsó szoknyája pedig hagyományosan fehér. A nagy hőség lévén,sima,szellős, patyolat nyári ruhát vettem föl, miközben a tükörhöz lépve a kezembe vettem a fésűmet és ráérősen fésülgetni kezdtem mogyoróbarna hajamat.
Gyakorlott mozdulatokkal két oldalra választottam a hajzuhatagot, majd a tarkómnál egy szoros kontyba szorítottam zabolátlan fürtjeimet.
Elégedetten néztem végig az eredményen, majd éppen kifelé indultam volna a szobából,hogy feltérképezzem az új környezetemet, amikor egy kétségbeesett sikolyt halottam, ami az egész szárnyon végig szaladt, akár csak egy villám csapás. 

Egy rémült, halálra vált sikoly volt ez, amitől az ember ereiben megfagy a vér.

A kezemet a kilincsen pihentetve, csak egy röpke pillanatig bizonytalanodtam el.

Nem tudtam mennyire lenne jó ötlet most kimerészkedni a szobából,hiszen biztosra vettem,hogy a sikoly a hercegi lakosztályból jött. Lehet,hogy nem nézik majd jó szemmel,hogy egy ilyen alkalomkor ott okoskodok...

Viszont, biztosan jól jönne egy olyan ember segítsége aki jól ismeri a királyi családot. Valaki aki bátorítást adhatna egy ilyen helyzetben.

Biccentve egyet, egy határozott mozdulattal kitártam az ajtót és sietős léptekkel indultam meg a herceg szobája felé. A szívem hevesen lüktetett és éreztem ahogyan az adrenalin száguldozik az ereimben.

Féltem.

Persze,hogy féltem,hiszen nem tudhattam,hogy mi várhat rám.
Még csak gondolni sem mertem rá,hogy miféle szörnyűség sarkalhatott egy nőt egy ilyen sikolyra. Zavart ez a tudatlanság.

És ez az egyetlen erő hajtott egyre közelebb és közelebb ahhoz a szobához.
Az ajtóban viszont kénytelen voltam megtorpanva vissza venni a tempómból.

Valami nagy dologra számítottam. Valami olyanra, amitől azonnal lefagyok és ijedten kiáltok segítség után, de minden a legnagyobb rendben volt.

Sehol egy vértócsa, sehol egy élettelen test, csak egy ifjú cselédlány állt rémülten az ágy mellett, körülötte a herceg félig nyitott bőröndjeivel.
Mikor megérezte a jelenlétemet lassan felemelte rám rémült tekintetét, majd borzalommal teli arckifejezéssel mutatott a földön egy pontra, amit én még nem láthattam az ágy takarása miatt.

Lassan a cseléd mellé lépkedtem, miközben a szívverésem már a torkomban dobogott. De mikor megérkeztem a lány mellé a torkomat egy sikoly helyett egy teljesen másik hang hagyta el.
Nevetés.