Victor Creed's Daughter Part 2

Prológus

A motor nagy hanggal hajtott be az iskola hatalmas területére, majd leparkolt az egymás mellett sorjázó autók között. Csak egy hétre volt távol, de meg tudta állapítani, hogy azóta is elég sok dolog történt, amiről nincs tudomása. Lepattant a járműről, lezseren a vállára dobta táskáját és elindult az óriási kastélyszerű épület felé. Már messziről hallotta a gyerekek hangját, akik egyik órájukról tartottak a másikra vagy éppen az ebédszünetüket töltötték, ha nehezen is akarta beismerni, de hiányzott neki ez a zsivaj, nem is kicsit. Valahogy megnyugtatta a hangzavar, vagy csak a tudat, hogy valahol a nagy zsivajban megbújik az, aki miatt folyton siet visszatérni. 

- Logan! - még be sem ért, az egyik tanár rohant hozzá, hófehér, hosszú hajzuhataga, mely teljesen elütött sötét bőrétől és szinte fekete szemeitől,  csak úgy lobogott utána a szélben. 

- Ciklon, még be sem értem. Vagy talán ennyire hiányoztam? Hisz alig voltam el - húzta gúnyos mosolyra száját a Farkas, de mikor meglátta a nő gondterhelt arcát, a mosoly amilyen gyorsan jött el is tűnt. - Mi a baj? - kérdezte azonnal rosszra gondolva.

- Eltűnt - mondta a nő kifulladva. 

- Vicky? - tette le a férfi a táskáját az út közepére. - Hogy tűnhetett el? - kérdezte megemelve a hangját.

- Összeverekedett az egyik diákkal, aztán az erdőbe rohant és ennek már vagy két órája - hadarta a nő fehér hajába vezetve vékonyka ujjait. - Logan én... - kezdte, de a férfi egy hangos sóhaj kíséretében a fejét rázta.

- Megkeresem én - mondta már nyugodtan és az erdő felé fordult nagyot szippantva a levegőből.

- Hogy akarod megtalálni? - vette fel a Farkas táskáját a földről Ciklon avval a szándékkal, hogy majd ő beviszi.

- A régi módszerrel. Megyek az orrom után.

Vicky:

Óvatosan lépkedtem a fák között, közben a levegőbe szimatolva, hogy el ne veszítsem a szagot. Tudtam, hogy a közelben van és el akartam kapni. Órák óta jártam az erdőt, hogy lenyugodjak, de valahogy sehogy sem sikerült. Az a vadbarom provokált, nekem jött és megint mindenért én leszek majd a hibás mindenki szemében. Annyira untam már ezt. Mindig belém kötöttek, mert tudták könnyen fel lehet húzni és mindig én leszek a bűnbak a származásom és a mutációm miatt. Igen nekik estem, nem is egyszer, de sosem bántottam őket nagyon, vagy használtam ellenük szándékosan a mutációm. Jimmy meg is nyuvasztott volna. Csakis miatta fogom vissza magam, mondhatni ő a mentő övem. Amióta ő nevelt minden energiáját abba fektette, hogy ne vaduljak meg teljesen. Sikerült visszafognia igen, de teljesen azért nem szelídültem meg. Creed vagyok nem valami elkényeztetett házi macska. 

Végre már nem csak a szagát éreztem, hanem meg is láttam. Előttem ugrabugrált a zöld fűben, nem is sejtve, hogy ott vagyok és figyelem. Óvatosan tettem előre egymás után a kezeimet, majd a lábaimat, úgy közelítettem felé szinte hangtalanul. Már majdhogynem sajnáltam szegényként a tudatlanságáért, de csak majdnem. Épp azon voltam, hogy rávessem magam, mikor megreccsent egy faág. A nyúl abban a pillanatban nekem fordult és mikor meglátott azonnal elinal. Hangosan morogtam fel nemtetszésemet kifejezve, majd nagy levegőt vettem és azonnal megéreztem azt az illatot, amit sosem tévesztettem volna össze semmivel. 

- Cseszd meg Jimmy! Már majdnem megvolt! - morogtam rá idegesen a hajamba túrva. 

- Abból ítélve, hogy milyen hangulatban vagy már meg van - forgatta szemeit és igyekezett nem elmosolyodni, de nem igazán ment neki, amit egy újabb morgással díjaztam. 

- Megismétlem Jimmy: Cseszd meg! - mondtam hátat fordítva és kifelé indultam az erdőből. Ma már úgy sem fogok semmit, ha rajta múlik akkor biztos nem. - A baszogassuk az unokahúgunkat napot tartod, mert akkor nagyon nem vagyok rád hangolódva - mondtam, mikor elértük az iskola udvarát.