The only one [szünetel]

Almost drown

~ Hullámok ölelik,
S hulló könnyeit,
Magába rejti az óceán~

A víz.
Egy  a négy elem közül. Az életet szimbolizálja, a vadságot és a korlátok teljes hiányát.
Ám olykor élet helyett nem hoz mást, csak rideg halált.

1789. Június 13. Newhaven

Sosem hittem a tündérmesékben . Hogy mindig a jó nyer a rossz pedig elnyeri a méltó büntetést.
Kiskoromba is jobban izgatott, a gonosztevő személye, mint a megmentő hercegé .
Egész életembe vonzottam a bajt. Egyik dajkát a másik után készítettem ki és kergettem a felmondásba.
13 évesen elszöktem a házunk melletti erdőbe. Addig-addig sétáltam míg a szélére nem értem . Ott álltam a szirten ami elválasztott engem és az óceánt, órákig bámultam a vad vizet , ahogy megcsillant rajta a nap fénye ..
Azóta imádom, mintha lenne köztünk valami kapocs, hogy össze tartozunk.

Ennek már 3 éve , mindennap kimegyek ha mást nem csak nézni a hömpölygő vizet. Ahogy az alattam lévő szikláknak csapódik majd ezer meg ezer darabra hullik.

A mai nap is ugyanúgy telt mint a többi .
Közös reggeli a családdal , miközben a 19 éves nővérem közelgő esküvőjét tervezgetjük Ronald St. Ainsworth herceggel, vagyis pontosabban tervezik , mivel engem hidegen hagy hogy tört fehér vagy elefántcsont színű kendők legyenek az asztalon.

Reggeli után szokás szerint a szobám felé vettem az irányt , mikor meghallottam Rosalie hangját a hátam mögül.
 - Luna.. - lágy hangja visszhangzott az üres folyosón. Vissza verődött a márvány oszlopokról és még másodpercekig hallatszott. Megfordultam és szürke tekintetem az ő meleg barna szemeibe fúrtam és vártam hogy beszéljen.

- Anyánk arra gondolt, hogy mivel Sir Ainnsworth-nak van egy öccse...nagyjából 18 éves lehet , és tudod...- mondta habogva, gondolom tudta , hogy nem fogok örülni eme hírnek.

- Ne is álmodj róla. - szakítottam félbe - Engem nem fogtok eladni. - azzal tovább mentem egyenesen a folyosó végén lévő vaskeretes ajtóhoz.

- Luna kérlek. - szólt még utánam de hidegen hagyott.

Az ajtót bezárva magam mögött leszenvedtem magamról feszes fűzőmet , levettem a kényelmetlen göncöt ami egy éjkék uszályos ruha volt, helyette magamra öltöttem egy lenge anyagú hófehér ruhát ami hossza miatt inkább hálóing, mivelhogy térdig ér.
Felkaptam a bőrnaplómat és úgy ahogy voltam cipő nélkül elindultam a "törzshelyemhez".

A kastély szerű házunkból kilépve esőcseppek hullottak az arcomra, hajamra és a ruhámra.

Mire megérkeztem célomhoz dörgött az ég , villámlott és erős szél fújt.
Vizes vörös fürtjeim szeplős arcomra tapadtak, a ruhám teljesen átázott csakúgy mint bőrkötéses kis könyvem.
 A szirt legszélére sétáltam a könyvet magam mellé a földre tettem, majd átkarolva magam , hogy kevésbé fázzak a távolba merültem.

Háborgott a tenger s a süvítő szél bármennyire furcsa is számomra nyugalmat és biztonság érzetet hozott. Behunytam a szemem , szét tártam karjaim és csak élveztem ahogy a hideg esőcseppek befedik hófehér bőröm . Vékony alkatom miatt egy két szél lökésnél elvesztettem az egyensúlyom de nem annyira hogy a vízbe essek.
A szél tépte a hajam és a ruhám , de élveztem s bátorkodtam egy hangos kacajt is szabadjára engedni .

Kinyitottam szürke szemeim és a horizontot kémlelve észrevettem egy hajót. Egy fekete hajót.
Nagy figyelmet nem tulajdonítottam neki, hisz kereskedő város lévén sok hajó megfordul erre felé, így hát leültem, lábaim a mélybe lógattam és elkezdtem írni az úti könyvem.

A lapok fölé hajolva próbáltam védeni könyvemet a teljes szét ázástól ám mivel tervem meghiúsulni látszott becsuktam és helyette újfent a tájat kémleltem.
 A hajó már sokkal közelebb volt körül belül 100 méterre lehetett mikor megpillantottam a zászlót... Kalózok.
Eddig csak a rém mesékben hallottam róluk.  Fosztogatnak, nőket rabolnak el és erőszakolnak . S bárhová mennek a halál kiskutyaként követi minden léptük . 

Ám engem mégsem félelem érzet töltött el, sokkal inkább kíváncsiság az ismeretlen felé.
Tudni akartam tényleg olyan gonoszok és szörnyű emberek e .
Mikor a hajó lehorgonyozott , s a matrózok csónakokba szállva eveztek a szárazföld felé elkövettem egy nagy hibát.
 Előre hajoltam.
Lábam megcsúszott a vizes kövön és hiába próbáltam valami után kapni hogy meg tartsam magam már késő volt .

A jeges vízbe csapódni egyszerre volt lenyűgöző és vérfagyasztó érzés.
 Ahogy körül ölelt a tenger bepánikoltam.
Nem búcsúztam el a szüleimtől és Rosalie....elég otrombán viselkedtem vele az elmúlt napokban ...
 Könnyeim keveredtek a tenger sós vizével és felkészültem a halálra.
Kifújtam a bent tartott levegőt ezzel légbuborékokat hagyva a vízben melyek a felszín felé igyekeztek.
Oly közelinek tűnt de mégis olyan távol volt. Kinyújtottam a karom hátha elérem a tenger peremét de még csak a közelébe se voltak átfagyott vékony ujjaim.

Látásom homályosodni kezdett az utolsó dolog amit láttam , amint egy alak be csapódik a vízbe és felém kezd úszni.
Majd magával ragadott a sötétség.