Rebeka

Részlet

894. Borsod.

-Védd magad!- kiáltotta egy csengő hang az erdei tisztáson.

- Rajta Rebeka támadj! - válaszolt a kihívásra egy nyugodt férfihang.

- Tanultam egy új vágást. - nagy lendülettel támadásba lendült, kardjával egyenesen a fiatalember szívét célozta meg. Szolák mosolyogva védekezett, de mielőtt a lány kardjával elérhette volna, Rebeka földre engedte a penge hegyét, és nagy lendülettel felrántotta. Szolák életét az mentette meg, hogy ösztönösen hátra ugrott, különben hatalmas vágást kapott volna az ágyékától az álláig.

- Te megőrültél!- üvöltötte. Nem tudott magához térni a megdöbbenéstől.

- Na, milyen voltam? - kacagott tanítója sápadt arcába a lány.

- Te... Te meg akartál ölni?!

- Nem, dehogy. Pontosan kiszámítottam a távolságot, egy fán gyakoroltam hetekig. Úgy éreztem már tökéletes a vágás, ezért mutattam most be neked. Egy hete már nincs karcolás sem a fán, amin gyakoroltam. Szegény kovács nem tudta mire vélni, hogy hetente meg kell éleznie a kardodat. Nem mondhattam meg az igazat, hogy nem a tiéd, hanem az én kardom volt. Rögtön szaladt volna apához, és akkor kiderül, mit csinálok, amikor fejfájásra panaszkodva az erdőbe megyek lovagolni.

- Tehát, amíg távol voltam te egyedül feljöttél ide és ezt a trükköt gyakoroltad?

- Igen. Gyere, nézed meg a fákat, melyeken gyakoroltam. Eleinte úgy éreztem, hogy leszakad a karom, szegény fát össze-vissza vagdaltam, de másnap feljöttem és bekötöztem a sebeket, úgy ahogy az erdésztől láttam.

Odaértek a sérült fákhoz. Rebeka megsimogatta a sebeket.

- Nézd, ezen csak karcolások vannak - mondta majd tovább ment és egy hajladozó csemeténél megállt

- Egyik nap feljöttem ide, erős szél fújt. Ez a kis fa ide- oda hajladozott és akkor arra gondoltam az embernek is kiszámíthatatlan a mozgása harc közben, ugyan úgy, mint ennek a csemetének, így kipróbáltam rajta a vágást. Nézd meg ezen már egy karcolás, sincs - mutatott egy másik fát. - Ezért mertem most megmutatni neked.

- Mi van, ha nem ugrom hátra? Kettéhasítottál volna?- kérdezte szemrehányón Szolák.

- Kérlek, bocsáss meg, nem akartalak megvágni, hidd el. Nem gondoltam, hogy így rád ijesztek. - mondta a lány bűnbánó arccal, de szeméből büszkeség sugárzott. - Ne haragudj, itt a kezem. - nyújtotta apró kezét békítően.

- Még egy ilyen trükk és elfenekellek, mint egy rossz gyereket. - fogta meg a feléje nyújtott kezet.

- Gyere, üljünk le oda a nagy fa alá.- átölelte Rebeka vállát és elindultak a terebélyes odvas fa felé. A fiatalember nézte szép, szőke hajú tanítványát, aki fiatal kora ellenére különb volt minden lánynál, akivel valaha is találkozott. Rebeka tizenhat éves volt, magas termetű. Hosszú haját befonva viselte, mely lágyan keretezte szép arcát. Zöld szeme állandóan kíváncsisággal figyelte maga körül a világot. Formás száját gyakran szorosan összezárta. Dajkája dacos, elkényeztetett gyermeknek tartja, aki keresi a bajt magának. Szolák tudta, hogy a dajkának igaza van. Rebeka valóban nem hajlandó alávetni magát parancsainak, főleg ha főzésről, varrásról vagy egyéb női tevékenységről volt szó, de nem, azért mert el van kényeztetve. Rebekát mélyen megrázta imádott anyja halála. Megrendült emberekbe vetett hite, hiszen Alexandra árulás áldozata lett, és a kislány végignézte, hogyan hal meg. Bosszút esküdött anyja gyilkosa ellen. Azért tanult meg titokban vívni, hogy képes legyen végrehajtani bosszúját.

- Még mindig haragszol, ugye? - kérdezte Rebeka, amint leültek a vén fa tövébe.

- Nem haragszom, bár kegyetlen tréfa volt. Lásd be!

- Már bocsánatot kértem. Különben sem sérültél meg. - mondta durcásan.

- Rendben van, felejtsük el. De legközelebb, ha valami újat akarsz mutatni, előtte figyelmeztess!

- Most is mondtam, hogy védd magad. - nevetett szemtelenül a fiú szemébe. - Kérlek, meséld tovább népünk történetét! Ott hagytad abba, mikor ide jöttünk erre a szép vidékre.

- Az Avar-birodalom, fénykorában hatalmas területet foglalt magába. - kezdte Szolák a történetet. - Nagy gazdagságban éltek, de nem csak az uralkodó és vezérei, a köznép is. Állandóan harcban álltak a környező népekkel, mert azok szemet vetettek földjükre és mesés kincseikre. Amíg Baján fejedelem élt, virágzott a birodalom. Halála a fejedelemségért folyó harcból belviszály lett, és a birodalom szétesett. Így könnyű prédájává vált a külföldi hatalmaknak. Bagatúr fejedelem már csak a töredékét örökölte az egykori birodalomnak. Akár milyen kicsi is a hazánk, apád újra virágzó országot varázsolt belőle. A jól szervezett mezőgazdaság olyan sok gabonát termel, hogy a keleti és nyugati kereskedők újra nálunk vásárolnak. Azért vannak neked is szép ruháid, gyönyörű ékszereid, mert a külföldi kereskedők áruit meg tudjuk vásárolni. Igaz, nekünk is vannak bányáink, ahonnan tisztes mennyiségű arany és ezüst kerül a felszínre, de már közel sem vagyunk olyan gazdagok, mint régen. Mestereink külföldön tanulnak. Nézd meg, milyen jól megmunkált kardod, késed van. Valóban remek fegyvereket készítenek. Nyerges mestereink olyan nyerget készítenek, amilyen a világon még nem volt. Az új nyereg fából készül, vaskengyellel, ez lehetővé teszi a lovas számára, hogy harcban biztosan üljön lova hátán, és hátrafelé nyilazzon. Neked nem ilyen van, de te nem is vagy harcos. - vigyorgott a lányra Szolák.

Rebeka nem reagált a szemtelen megjegyzésre. A fiatalember folytatta.

- A fejedelem ruháit, övvereteit, fegyvereit, lószerszámait gazdagon díszítették arany lemezekkel, berakásokkal. A kisebb vezérek ezüsttel ötvözött övvereteket, szíjvégeket viseltek. Az asszonyok ruhatára a fejedelmi udvarban selyemből, brokátból készült. Ékszerük gyöngyökből és aranyból volt. Az evőeszközök, tányérok, tálak, ivócsészék szintén színaranyból készültek. Ezt a gazdagságot irigyelte meg a frankuralkodó, Nagy Károly és Krum bolgár kán. Háborút indítottak ellenünk, bár hősiesen védekeztünk, a túlerő győzött, és az Avar-birodalom három részre szakadt. A Dunántúl frank kézbe került, a Tiszántúlt a bolgárok foglalták el. A maradék avar nép a Duna-Tisza közé húzódott vissza. Most itt élünk. Hála Bagatúr fejedelemnek élünk, és újra virágzik az Avar-birodalom. Akármilyen kicsik is lettünk. - sóhajtott Szolák.