A hadművelet neve: SZERESS! [SZÜNETEL]

1. rész

Mesélő szemszöge:

Egy olyan világban élünk, ahol ritka dolog a szeretet. Az emberek nagy része kihalt, már szinte csak hibrid lények élnek. Nem olyanok, akiket a ,,valóság" megengedne önmagának. De, ez a hely már rég elrugaszkodott a racionalitás talajáról.

Itt a lények csoportokban, bandákban tengetik napjaikat. Kisebb nagyobb összezörrenések vannak napi rendszerességgel a tagok közt is, ám egy célért így is képesek vált válnak vetve küzdeni. Hogy miért? A túlélésért. A gyengéket eltapossák az erősek. Ha nem akar valaki meghalni, egyet tehet. A többi felé magasodik.

Atshusi Kaneko, csak egy a sok ilyen banda vezetője közt, mégis más mint a többi. Hogy miért? A válasz lehetne a rettentő nagy fegyelem csapatában, az őt közrefogó tisztelet, vagy akár embereinek létszáma is, de egyik sem. Olyasmivel rendelkezik amit nem sokan ismernek már. Egy, szinte már elveszett érzelemmel. Hogy mivel? Az, amely megsajnálásból barátságba, majd szeretetbe, végül egy még erősebb érzésbe vált át.

De ne siessünk előre ennyire, kezdjük az elején...

Atshusi szemszöge:

Reggel arra ébredek, hogy a nap sugarai sütnek szemembe. Ennél még a csörgőórát is jobb szeretem, azt le lehet állítani annyival, hogy lelököm a szekrényről. Miközben ásítok, felülök. Szemeim lomhán nyitom ki s kell egy kis idő mire le realizálom magamban, hogy a tegnap esti iszogatás után nem haza vitt a lábam. Szuper, mondhatom.

Magamhoz veszem a tegnapi ruháim s elmegyek a mosdóba. Reggeli szükségleteim elrendezem, felöltözök.

A tükörben nézve magam igyekszem kócos vörös hajam kissé rendbe szedni.

Látszik, hogy nem nagyon alhattam sokat -khm... már nem emlékszem hány menet is volt- ami felemás szemem alatt húzódó táskákból eléggé kivehető. Az egyik íriszem vérvörös, míg a másik pedig ezüstös. Utóbbinál szemfehérem tiszta fekete.

Míg a tegnapi egy éjszakás kalandom partnere alszik, addig én gyorsan olajra is lépek. Lépteim sietősre veszem, bandámmal ma támadást terveztünk mérni egy ellenséges csapatra - hogy nézne ki ha pont én késnék el?!

Ahogy így egyedül, magányosan loholok a hajnali utcákon eszembe jut ismét, melyet mindig szem előtt tartok. A társaim az elsők. Ők azok akik kiskölyök koromban maguk mellé vettek, mikor utcára kerültem. Még egész kicsi voltam, így pontosan nem is tudom, mi is az én képességem. Hisz mindenki rendezik egyel.

Mesélő szemszöge:

Atshusi a maga, alapból sem épp lassú léptei meghúzásával elég hamar odaért arra a helyre, melyet a csapatuk bázisának neveztek ki. Mivel mindig ez vannak elkésők így jócskán akadnak akik a vöröske után futnak be.

Mikor már mindenki megérkezik még egyszer átbeszélik a tervet majd elindulnak.

(...)

A rajtaütés sikeres volt, csapatuk alig szenvedett el sérüléseket, az olyan személyek száma is elenyésző. Ellentétben ellenfeleikkel, akiket eltöröltek a föld színéről.

Atshusi elküldte társait, mondván egyedül még átfésüli a terepet a biztonság kedvéért. Alárendeltjei szó nélkül engedelmeskednek parancsának.

,,Csak gyorsan körbejárom még az eldugottabb szobákat, hátha akadnak még olyanok akiket el kell altatni egy örökké valóságig." Ilyesmi gondolatok közepette veszi kését kezébe és indul meg s volt bázist átkutatni. Összesen egy embert talált az épület második emeletén. Ekkor jut eszébe, hogy a vezért még nem találták meg. A lépcsőn lehaladva megpillant egy kívülről bezárt ajtót.

Atshusi szemszöge:

Itt kell lennie. Csak nem olyan gyáva hogy a társait hátrahagyva megfutamodjon.

Elfordítom a kulcsot az ajtóban, mivel a zárban hagyták. Furcsa előérzetem támad mikor megpillantom a régi, lefelé vezető lépcsőket s megérzem a doh szagával keveredő valamit. Ismerős szag, de nem tudom honnan.

Lassú, óvatos léptekkel haladok lefelé az egyre sötétülő helyiségbe. Lent már teljes a sötétség. A falon kapcsoló után tapogatózok, melyet meg is találok. Bár maradt volna inkább sötét...

Mesélő szemszöge:

Nem arra az emberre akad Atshusi akit keres. Helyette egy szinte teljesen üres helyiség, melynek szemben lévő falánál egy üvegfal mögötte rácsokkal s egy ajtó foglal helyet. Ahogy közelebb ér egy alak rajzolódik ki az átlátsó felület mögött. Egy nagyjából vele egy magas, talán kicsivel alacsonyabb fiú támaszkodik a rácsoknak. Haja kék, hosszú, ám végei összetapadnak s feketék, rászáradt vértől. Vöröses tekintete üveges, mintha nem a megérkező vörös hajút figyelné, hanem átnézne rajt. Szörnyű állapotban van. Arcát hegek sebek és égési sérülések díszítik. Jobb oldalt egy hatalmas égésnyom, haja ott nagy részt elé lóg, de Atshusi szinte biztosra venné hogy a fiú szemét kiégették. A hideg vasrács köré fonódó ujjak remegnek, hogy a törékeny test teljes egésze is.

Atshusi elteszi fegyverét, hamar rájön hogy valóban nem őt nézi a fiú. Amit üvegfalnak gondolt, az a másik oldalról tükörnek hathat, mint ami a rendőrségi kihallgató szobákban szokás felszerelve lenni.

Az ajtóhoz lépve lassan kinyitja azt. A számára ismeretlen fiú ekkor felé kapja a fejét s a fal felé kezd hátrálni. Mikor belép, akkor látja meg hogy a teste sokkal rosszabb állapotban van a hátrálónak, mint azt először sejtette.

Atshusi szemszöge:

Igazából nem is tudom, miért, de beléptem hozzá. Ott kellett volna hagynom, nem kellett volna háborgatnom. Vagy most meg kellene ölnöm. De nem akarom megtenni, magam sem tudom miért.

Egyik kezem felé nyújtva lépek párat az irányában. Közben ő a falhoz ér s lábai össze csuklanak alatta. Megtorpanok. Lassan leguggolok kezem még midig kitartva felé, mint ahogy a kutyákat szokás nyugtatni.

-Nyugi... nem akarlak bántani. -lágyan rámosolygok.

Kisírtnak tűnő szemeiben mintha könny gyűlne, mereven engem figyel. Elég hülyén nézhetek ki, de négykézláb közeledek felé. Lassacskán alig egy méter választ el tőle. Sebekkel teli alkarjait maga elé húzza, nem úgy tűnik mintha megbízna bennem. Talán mégis jobb lenne hagyni? Sóhajtok egyet, tekintetem elfordítom attól a megigéző vörös írisztől s inkább felegyenesedem s megfordulok. Már épp kiindulnék mikor vékonyka ujjait mintha nadrágszáramon érezném, hogy belé csimpaszkodik. Vállam felett visszatekintek rá. Arcát a föld felé fordítja, apró cseppecskék hullanak a fölre arcáról. Megszólal elcsukló hangon.

-Mit... mit a-akarsz... tőlem?...

**************************************************

Nah, üdv mindenki ^^ visszatértem, ráadásul egy új történettel. Remélem eddig tetszik nektek és hogy majd a későbbiekben is követitek ezt a történetet is. Ez az első rész kicsit hosszúra sikerült, a többi viszont már a tőlem megszokott rész hossz lesz. Hamarosan ismét jelentkezem, addig is kellemes időtöltést~