Creepypastas /Befejezett/

A fenevad

Oroszország. Hideg, komor, de a maga módján szép. A tévhitekkel ellentétben itt nincs mitől tartani, csak a medvéktől, vagy a részeges Orosz sofőröktől. A városunk mellet egy katonai létesítmény volt, így a helikopterek, tankok, vagy más vadászgépek látványa már megszokottá vált. Sőt, rendszeres kiürítési gyakorlatok is voltak. Röviden tömören annyi, hogyha meghallottuk a riadó hangját, a legközelebbi óvóhelyre kellett sietni. Egyszerű volt, minél előbb oda kellett érni az óvóhelyre. Egy kis táskában hozni kellett vizet, illetve konzerveket. Minél többet vittél, és minél gyorsabban odaértél, annál jobb értékelés kaptál az adott környék felügyelőjétől. A kisebb gyerekek még cukorkát is kaphattak, ha elég ügyesek voltak. Elég furának hangzik, de meg lehet szokni. Legalább annyi előnyünk van belőle, hogy a kiürítés alatt elhagyhattuk az iskolát.
Egyik délután a szüleim elküldtek vásárolni a közeli boltba. Nem kellett sok mindent hoznom, csak egy kis kenyeret, vajat, valami szalámit meg tejet. Őszi időszak volt, így viszonylag korán sötétedett. Siettem haza, mert nem szerettem egyedül sétálni az utcán. Főleg nem ilyen sötétben. Mikor hazaértem, és beléptem a lakásba, kellemes meleg levegő fogadott. Látom apa begyújtott. Lepakoltam a szatyrokat, és felmentem a szobámba. Levettetem magam az ágyra, és vártam a vacsorát. Nem nagyon tudtam mit kezdeni magammal, hiszen a leckém már kész volt, a gépet meg lusta voltam bekapcsolni. Gondoltam alszom egy órát.
Hangos kopogtatásra ébredtem. Anya volt az. Mikor észhez tértem, és láttam, hogy a kezében ott van a kis hátizsák, tudtam, hogy megint gyakorlat van. A lehető legrosszabbkor. Éhesen, kissé kómásan nekiálltam összepakolni a félre tett vizet és konzervet. Ameddig anya noszogatott, addig apa összepakolta anya táskáját is. Kiléptünk az ajtón, és egy kocogós tempóban megindultunk az óvóhely felé. Igen lassú volt a folyamat, a felügyelő ellenőrizte, hogy mindenki ideért-e. Kissé fura volt, mivel a felügyelő úr kopasz fején izzadság jeleit véltem felfedezni, valamint erősen ropogtatta az ujjait is. Gondoltam valami családi probléma, amihez nekem semmi közöm sincs. Kereken 2 órát gubbasztottunk lent, mire elengedtek mindenkit. Sikeresen felmásztunk a létrán, és az utcára érve elindultunk a házunk felé.
Este 10-re értünk haza, és én még semmit sem ettem. Miután hazaértünk, anya elküldött fürdeni. Odafele a kocogásban egy kicsit megizzadtam. Megszárítottam a hajamat, megmostam a fogam, és felvettem a pizsamám. Csak a szokásos esti rutin. Belebújtam a puha papucsomba, és elindultam anyáék szobája felé. Elköszöntünk egymástól, és felmentem a szobámba.
Melegem van. Egy kicsit kitakarózom. Nem, inkább fázok, betakarózok. Nagyon kellemetlenül érzem magam. Mintha zavarban lennék. Fura, pedig csak én vagyok itt. Nem tudok aludni. Hány óra van? Hajnali 3. Az a sarok nagyon sötét. Nem tudom róla levenni a szemem. Mintha, valaki guggolna ott. Igen, határozattan van ott valaki. Jobb lesz, ha felkapcsolom a lámpát. Hát ez meg? Iszonyatosan remeg a kezem. Nem bírom mozdítani. A sarok. Még mindig azt bámulom.
Szuszogva, izzadva riadtam fel. Egyből a sarok felé néztem, de most tisztán beláttam. Semmit sem láttam ott. Biztos csak egy rossz álom volt. A gyomrom. Nagyon éhes vagyok, kifelejtettem a vacsorát. Szerintem lemegyek, eszek valamit. Felkeltem, és kicsoszogtam a konyhába. Visszanéztem a szobám ajtaja felé, és az ajtóm nyikorogva becsukódott. Megdörzsöltem a szemem. Megnyugodtam, az ajtó nyitva volt. Csak képzelődtem. Biztos a fáradság. A konyhába érve kinyitottam a hűtőt. Kivettem egy kis szalámit és a vajat. Milyen jó, hogy elmentem boltba. Levettem egy műanyag kis zöld poharat, és töltöttem magamnak egy pohár tejet. Mielőtt beleittam volna, körülnéztem. Fura szokásaim egyike. Amerikai stílusú konyhánk van, ami azt jelenti, hogy a konyha és a nappali egyben van. A hűtő nyitva volt, így az a kis fény, ami belőle áradt, halványan megvilágította a teret. Gyorsan pásztáztam, és megakadt a szemem az egyik abnormálisan sötét saroknál. Beugrott az a fura álom. Lefagytam. Ott álltam egy helyben, és bámultam azt a tetves sarkot. Éreztem, ahogy a kezem elkezd remegni. Leejtettem a tejjel teli poharat. Az zökkentett ki, hogy a hideg tej ráömlött a lábamra. Lehajoltam, hogy felvegyem. Miután felvettem, megint a sarokra szögeztem a szemem. Semmi.
Üvöltést hallottam anyáék szobája felől. Olyat, amit még a filmekben sincs. Vérfagyasztó, haraggal és vérszomjjal teli. A szoba felé vettem az irányt. Mintha egy örökkévalóság lett volna odaérni. Úgy éreztem, hogy az a szoba ajtaja egyre és egyre messzebbre kerül. Kinyitottam az ajtót. Semmit sem láttam a könnyektől, amik a félelem miatt törtek elő. Nem attól féltem, hogy mi adta ki ezt a hangot, hanem attól, hogy mi történt a szüleimmel. Amint a szemem hozzászokott a sötéthez, olyan látvány fogadott, amit egy 16 éves fiúnak nem szabadott volna látnia. A szüleim egymás mellett feküdtek a földön. Valami pedig.. Az a valami pedig a hatalmas karmaival marcangolta őket, mit sem törődve azzal, hogy már rég halottak. Üvöltve hadonászott a karmaival. Ekkor a gyomrom egy hatalmasat kordult. Rám nézett. Egyenesen rám. Felállt. Görnyedt volt a teste, hosszú, vaskos karjai voltak, a végén nagy karmokkal. Elindult felém. Lassan közeledett. Mozdulni sem bírtam. Pont úgy, mint a konyhában. A testem megint remegett. Az a valami hatalmas mosollyal a száján közeledett felém. Nem bírtam, úgy éreztem, hogy belehalok a remegésbe. Elájultam.
Egyre hangosodó szirénák hangjára ébredtem. A házunkhoz jöttek. Biztos voltam benne. Fegyveres emberek rontottak be az ajtón. Furcsa öltözetük volt. Körülbelül hatan lehettek. Mögöttük egy fekete öltönyös férfi jött be. A felügyelő volt az. Odasétált hozzám, és felsegített a földről. Leült egy székre, és azt mondta:
A nevem Dr. Fedorov Demyan. Az SCP Foundation szervezettől küldtek ide. Sajnálattal közlöm, hogy SCP-631 alanyunk megszökött, és a maguk házában észlelték . Ha szüksége van bármire, mi elintézzük.
Odamentem hozzá, és közöltem, hogy csatlakozni akarok a szervezethez, és ki akarom irtani az összes teremtményt, hogy senki ne élhesse át azt, amit én átéltem. Az ember meglepődött. Felállt, rátette a vállamra a kezét, és kivezetett a házból. Beültünk a fekete furgonba, és elindultunk a katonai létesítmény felé.
A szüleim haláláért a szervezetet hibáztatom a mai napig. 20 éves koromra már elismert tagja voltam a szervezeteknek. A 13-as csapat, más néven a kivégzőosztag kapitánya lettem. A legelső napon titoktartásra kellett esküdnöm. Kiderült, hogy rengeteg másik, ehhez a borzalomhoz hasonló lény létezik a földön. Azóta minden este álmomban őt látom, és minden egyes álom után egyre jobban gyűlölöm. Magunk között csak Figyelőnek hívjuk. A példányt elfogták, és a szemem láttára lőtték agyon.