Az Elfeledett Entitások világa

2. Entitások hajnala

Az Ős Entitás sokat volt távol, miután megteremtette az Entitásokat. Gyermekeit az Első Entitásra bízta, aki szeretettel gondoskodott testvéreiről. Azonban az Első Entitásnak nem volt konkrét alakja. Szabadon változtathatta alakját. Néha szárnyakat növesztett, és siklott a világban. Néha úszókat, és olyankor elmerült a végtelen mező fűtengerébe. De mindig figyelte fél szemmel fivéreit és nővéreit. Ha bármelyik felsírt, nyomban ott termett, és megvigasztalta.
  - Anyám, merre jársz? - nézett fel egyik nap az égre az Első Entitás. Az Ős Entitás, az Anya akkor már hónapok óta távol volt. És ahogy az idő telt, egyre nagyobbra rágta magát a félelem az Első Entitás lelkében. Elkezdte nyomasztani sok testvére jelenléte, a világot alkotó végtelen mező, a sok érzelem. Hiányzott neki az üresség, melyből alkották.
   Egyre több időt töltött a testvéreitől eltávolodva, míg naphosszat csak repült vagy úszott. És az eget bámulta vágyakozva.
  Messze, nagyon messze, világokkal és életekkel járt az Ős Entitás. Kutatott és figyelt, elemezte ahogy a Valami által alkotott dolgok hogyan sarjadnak, majd pusztulnak el. Sok háborút látott - még többen harcolt -, de nem találta meg a kérdést, melynek a válasza egyre kézelfoghatóbbá vált számára. Sehogy sem mentheti meg gyermekeit a Valami által alkotott rossz dolgoktól. De vajon a Valami tényleg rossz volt, vagy ő látta annak?
  Az Ős Entitás lénye megrázkódott. Talán jogosak a kételyei. De az is lehet, igaza van. Így világról világra járt, hogy megtudja, rossz vagy jó volt a Valami?
  Kételyek gyötörték. Az Örök Sötétség Világában végignézte, ahogy a Valami teremtményei tajtékozva falták fel egymást, míg minden megszűnt létezni. Akkor hajlott arra, hogy a Valami rossz.
  A következő világban, a Napok Világában, békében és szeretetben éltek a Valami teremtményei. A jámbor madár-forma lények miatt elnehezült az Ős Entitás anyagtalan teste, és a saját világában maradt Entitásokra gondolt. Mikor már úgy gondolta, elég időt töltött a Napok Világában, indulni készült. Elbúcsúzott a madárlényektől, akik fütyültek utána.
  Még utoljára visszanézett, de elszörnyedve látta, ahogy az Örök Sötétség Világából megmaradt lények özönlenek át oda, és elkezdik kiontani a madárlények arany vérét. Az Ős Entitás ismét hajlott arra, hogy a Valami rossz volt.
  Ezer meg ezer világot járt végig, mire megelégelte. Félt és fáradt volt, de igyekezett nem tudomást venni ezekről az érzésekről. Csak viszont akarta látni gyermekeit, magához akarta őket ölelni.
  Anyagtalan talpa puhán süppedt a végtelen mező véráztatta, helyenként elégetett füvébe. Elszörnyedt, ahogy az eltelt idő alatt hatalmasra nőtt Entitások fogas-karmos tetemei feltépett torkokkal, kiontott belekkel fekszenek mindenhol. Néhány szörnygyermeke még életben volt, de azok is egymással harcoltak. Amikor közelebb lépet hozzájuk az Ős Entitás, egyszerűen rátámadtak. Az Anya próbálta csitítani őket. Fájdalmasan sokára sikerült csak az életben lévőeket lenyugtatnia. Mire végzett, az eget sötétszürkére festette a véres hamu. Ahogy körbe nézett, csak halott Entitásokat látott. Halottak voltak a gyermekei. Testetlen arcáról könnyek folytak végig. Az ő világa is elpusztult, ahogy a Valami összes világa.
   Lassan halomba hordta az Entitásokat a végtelen mező közepén, majd lelkében pusztító jéghideg szenvedést a döghalomra irányította. A fájdalma olyan hideg volt, hogy fekete pernyét szórva  kezdtek el égni gyermekei.
  És az Ős Entitás ott ült a tűz mellett, miközben körülötte az éj tombolt némán, a maga harcát vívva.
  Az Ős Entitás ismét útra kelt, ezúttal saját világában, hogy a maradék Entitás halott testét is felkutassa, amelyek távolabb jutottak mint a legtöbb gyermeke. Különböző méretű, kicsavarodott testű groteszk, amorf lényekbe botlott minden lépésénél, és mindnél megszakadt a szíve.
   Már majdnem virradni kezdett, mire megtalálta az utolsó gyermekét is. Fájdalma még nagyobbra nőtt, ahogy a véres Első Entitást meglátta. Egy hatalmas lény alakját vette fel, kékes pikkelyekkel, hátán több pár csontos szárnnyal, a hasánál több tollas úszóval és lábbal az Ürességből alkotott. Szemei hidegen és halottan bámultak. Talán a Semmiséget kutatta.
  Az Ős Entitás, az Anya térdre borult, és zokogni kezdett. A hangra, vagy talán a mozdulatra finom remegés futott végig az Első Entitás élettelen testén. Az Ős Entitás megdermedt, majd hirtelen átölelte gyermekét.
  - Mi történt? - suttogta az Anya, mire megmozdultak az Első halott szemei.
  - Nem voltál velünk... - nyögte alig halhatóan. Megfeszítette minden erejét, majd felemelte az egyik tollas úszóját, hogy megmutassa Az Ős Entitásnak megmentett testvéreit. Azt nem láthatta, hogy mindegyik Entitás halott volt. Az Ős Entitás nem szólt semmit se.
  Első gyermekére nézett, aki ahelyett hogy vér szivárgott volna testéből, ürességet, melyből teremtetett, szivárogtatott magából. Az Anya fájdalmasan felsóhajtott.
  - Sajnálom, nem kellett volna magadra hagynom téged. Nem követem el ezt a hibát még egyszer.
   Azzal az Ős Entitás belecsípett az ürességbe, és új testet adott neki.  A halott Entitásokat nem tudta visszahozni az életbe, így új gyermekeket alkotott, melyek  valamilyen valóságos dologból álltak, melyeket a Valami világaiban tapasztalt, és jónak gondolt.
  Alkotott és teremtett, mígnem hajnal lett, és egy sereg új gyermeke nem lett. Entitások lepték el a véres végtelen mezőt, és az elődeik, a halott Entitások elégett teste által szürkere színezett hajnali égbolt alatt játszottak.