A Kígyó élete

1.

- Takarodj innen! - szinte hallom, ahogy idősebbik bátyám az arcomba ordibálja ezt a két szót.
Már egy év is eltelt azóta, mégis fáj. Minden nap minden percében ott ült arcán, szemeiben ez a kifejezés, még utalt is rá, hogy nem lát szívesen, mégsem mondta ki sohasem. Azonban aznap elpattanhatott benne valami, mert kertelés nélkül vágta ezt hozzám. Fiatalabbik bátyám kérlelően nézett hol rám, hol bátyánkra, de Arvid egy szót se szólt, csak állkapcsát megfeszítve ült halott apánk íróasztalának karosszékében. És én nem kérdeztem semmit se. Sarkon fordultam, és a szobámba masíroztam. Akkor elhatároztam, soha többé nem teszem be a lában Jégvidékre. Pláne nem a szülőházamba.
Most mégis, egy év elteltével, itt kuporgok a város utolsó házának tövében, miközben csak arra várok hogy megjelenjen az első csillag. A Holdra nincs szükségem, és jobban is szeretem a sötétséget, mint azt a fehéren izzó fényt.
Egy kósza, koraesti fuvallat tapad bőrömnek, mire megborzongok, és szorosabban fogom magam köré a kabátomat. Alig várom, hogy feljöjjön a Nap, és átmelegítse bőröm.
A távolban felvijjog egy madár, talán egy késői héja lehet, azonban nem tudom eldönteni, hogy vadállat-e, vagy esteleg alakváltó. Ismét felvijjog, ezúttal már közelebbről jön a hangja, ami miatt késztetést érzek, hogy elhagyjam a rejtekhelyem. Felpillantok az égre, majd átsurranok a következő ház tövébe.
Már ismét indulnék tovább, amikor felvonyít egy kutya, majd mély hangon morogni kezd. Kővé dermedek, és a szememmel a sötétséget pásztázom. A fák baljósan zúgnak fel a hirtelen felerősödő szél miatt. Tovább lopakodom, mielőtt a ház tulaja megnézné, mi baja a kutyának.
Észre veszek egyhaloványan izzó szempárt az egyik sötét fűzfa kiugró ágán. Felemelem a fejem, majd önkéntelenül rásziszegek a szempár tulajdonosára, mire a kuvik huhogva száll el. Magamban szidom a bennem élő kígyót, hogy lassan átveszem a szokásait. Erre pedig a legkevésbé vágyom.
  Tovább osonok. Házról házra járok, lépéseim csendesek, lélegzetvételem néma. Elkerülöm az utakat - amennyire tudom -, és az ablakok alatt járok. Én vagyok az éjszakai rémük. A félelmük.
  Egy órán bujkálok, egészen addig, amíg meg nem jelenik az első csillag. Ekkor mély levegőt veszek, majd kisurranok az addigi rejtekhelyemről. A ház, Ludvig Hallosré, egy részeges szarvasé, rengeteg kiszögelléssel és vadszőlővel büszkélkedhet, ami ideális búvóhelyet jelent. Nem látnak engem az utcáról - azonban én sem látok ki az utcára.
   Ezért történhetett az, hogy amint kirakom a lábam a macskaköves útra, és ellököm magam a vadszőlőtől, majd nyomban meg is torpanok. Két tajtékzó fenevad égnek meredő bundával és vicsorgó fogakkal morog rám. A fehér szőrű felett ott köröz ráérős szárnycsapásokkal az a kuvik, amelyikre korábban rásziszegtem. Szemeiből gúnyos jókedv árad, majd felhuhog. A fehér tigris felmordul, majd felém kap, de sikerül idejében hátrébb ugranom. A vörös tigris kérlelően néz Arvidra, de a tigris csak bundájába mar. Ettan bocsánat kérően vetődik felém, amire nem számítok.
  Jobban mondva, éreztem hogy ellenem fog fordulni, de bíztam benne, megvárja hogy elvigyem a lányát. Azonban akkora lehet már a bátyánk hatalma, hogy Ettan szó nélkül behódol neki.
   Éles karmok marnak az oldalamba, mire felszisszenek. Felugrok, majd belekapaszkodok a vadszőlőbe, és abban bízok, nem adja meg magát a növény. Mászni kezdek, mire Arvid szinte őrjöngve üvölt fel. Ettan is megejt valami nyávogás félét, de szánalmasan hangzik a próbálkozása idősebbik bátyánk mellett.
  Tovább mászok, azonban nem számolok a kuvikkal, ami némán mar a kezembe. Csőrét a csuklómba vájja, mire felordítok, és fél kézzel arcon vágom a madarat. Alattam diadalittasan üvölt fel Arvid, majd érzem, ahogy tigris-karmok a végig szántjak a hátamat, majd megakadnak a kabátomban. Felkiáltok fájdalmasan, majd a következő pillanatban megadja magát a vadszőlő a súlyom és a tigris súlya alatt, és hangosan nyögve válik le a házfalról. A tigris sem számit erre, mert hatalmasat puffanva érkezik az oldalára. Kihasználom a pillanatot, és átváltozom.
  Sziszegve csusszanok ki az indák közül, amibe a fehér bundás tigris teljesen belegabalyodott. Tajtékozva, az őrület szélén táncolva igyekszik kiszabadítani magát a növény fogságából. Megborzongok, ahogy a hideg levegő pikkelyeimhez ér, de megfeszítem az izmaimat, és az egész napos kövön való sütkérezésre gondolva csúszok tovább a sötétségben. Nem fordulok vagy nézek hátra, de érzem magamon Ettan sajnálkozó tekintetét, mielőtt elkezdene Arvidnak segíteni.
  Hasam a koromfekete macskaköveknek tapad, amik szinte kiszipolyozzák testemből a meleget. Kinyújtom nyelvemet, és beleszagolok a levegőbe. Fürgén mozgok és hangtalanul. Süketségem miatt semmit se hallok, így csak remélhetem, hogy semmi sem támad hátba. Érzem a pikkelyeim között a talajmenti szelet. Pupilláim kitágulnak, és magukba szívják az éjszakát.
   Már a birtokunkat körbeölelő kőfalnál vagyok, amikor megérzem hogy figyel valami. Mozdulatlanná dermedek, és csak a nyelvemet nyújtom ki.  Felrobbannak a szagok a szájpadlásomon a késői nyár szaga a város összes lakójával keveredik. Macskák, madarak és szarvas alakváltók vegyülnek vad teremtményekkel, hogy egy különös kakofóniát alkossanak együtt.
  - Ez az amire gondolok? - sziszegi halkan bennem az egyik kígyó. Nem válaszolok, próbálom beazonosítani az ismeret szagot.
  - Minden bizonnyal. Mit gondolsz erről? - kérdi a másik. Ezúttal nem veszekedik a két kígyó, amiért hálás vagyok.
  - Gersey, keresd meg a lányt, remélem még nem késő - harmadik kígyó hangja elmélkedő, és messziről szól, mintha távol lenne. Aprót bólintok, majd megindulok a kőfal felé.
  Nem számítok arra, hogy ilyen hamar utolérnek, így meglepetésként ér a hátizmaimba maró karmok. Felszisszenek, ahogy érzem a bordáimnak ütköző kemény szarú darabokat. Elmémbe rögtön belekúszik a kuvik szaga, és hevesen dobogni kezd a szívem. A bennem lakó kígyó átveszi felettem a z uralmat, és ösztönlénnyé változtatja hüllő-testem.
  Szélesre nyitom az álkapcsomat, mire előbukkannak méregfogaim amik eddig a szájpadlásomnál pihentek elnyúlva, majd villámgyorsan megfordulok, és a belém kapaszkodó kuvikra vetem magam. Az alakváltónak ideje sincs reagálni, a felborzolt tollakat könnyűszerrel kikerülve mélyesztem fogaimat. A madár csapkodni kezd, mire szétszórja testhőjét a levegőben, ezzel kivilágítva az egész falat szinte, majd elenged, és testéből kitépve fogaimat, arrébb repül.
  Nem jut messzire azonban, hiszen mérgem pillanatok alatt szétterjed testében, és lebénítja, majd meg is öli teljesen.  Látom, ahogy teste egyik pillanatról a másikra kezd el kihűlni. Nem érzek bűntudatot, hogy gyilkoltam. Még csak tizenöt múltam, mégis több embert gyilkoltam meg, mint a katonák a háborúban. Mégse bánom, hiszen magamat védtem. Elszakítom a tekintetem a kuvik hőképétől, majd gyorsan körbenézek, majd a falon kezdek el fölfelé kígyózni.
  Jóval lassabban megy a haladás, mint reméltem, mert nagyon lelassít a hátsérülésem. Nem hinném hogy nyoma marad - kígyóként gyorsan új pikkelyt növesztek majd a sérült, heges bőrfelületre. Azonban jobban tartok az ember alakban elszenvedett sérüléseim miatt. Azok már jobban fognak fájni, és a karmolások nyomai is meg fognak maradni. De annyi baj legyen.
  Átérve a falon, átúszok a kis patakszerűség dermesztő vizén, majd felkapaszkodom a ház göröngyös oldalán. Egészen a második emeletig megyek, ugyanis onnan érzem Ettan lányának a szagát. A kígyók sürgetnek engem, hogy siessek, és tegyen meg az egyetlen jócselekedetet, amit valószínűleg egész életemben meg fogok tenni, és én engedelmeskedem nekik. Átcsusszanok az indák között, majd megállok a beugró-szerűségben. Benézek a szobába, ahol sötétség lakozik, azonban van egy ágy, ami élesen kirajzolódik a benne alvó testhőjétől.
  Felbátorodva neki indulok, de orrom fájdalmasan koppan a láthatatlan üvegnek. Belenyilall újult erővel a hátamba a fajdalom, de igyekszem figyelmen kívül hagyni az érzést éppúgy, ahogy a lány szobáját körbeölelő idegen, számomra beazonosíthatatlan szagot. A kígyók csendesen sziszegnek - talán tanácskoznak -, a bensőmben.
   Megrázom a fejem, majd ismét az üvegnek rontok. Nem akarok átváltozni, az túl feltűnő lenne, és még le is esnék, így marad az, hogy betöröm az üveget. 
  A bent alvó lány megrándul, majd ismét mozdulatlan lesz. Megállok. Nem akarom felébreszteni, az túlbonyolítaná a dolgokat. Eltelik egy perc, majd még egy, és ismét neki rontok az üvegnek. Fájdalom hasít belém, de az üveget még csak megrepeszteni sem sikerült. Mérgesen sziszegek magamban, majd felkészükök a következő rohamra, de ekkor kinyílik az ablak. Meglepetten pislogok, majd becsusszanok.
  Bent Aysával találom szembe magam, aki halálra vált arccal, visszafojtott lélegzettel néz rám. Akaratlanul is sziszegek egyet, ahogy beleszagolok a levegőbe. A kislány arckifejezése hirtelen megváltozik, és kíváncsiság ül ki rá. Talán még nincs minden vesztve. Felém lép egyet, mire úgy döntök, hogy visszaváltozok emberré.
  Hangok sokasága tölti meg a füleimet, és eltűnnek a színek, csak a halovány derengés marad az éjszakai tájban. Aysára nézek, aki elsápad, és sikításra nyitja a száját. Odaugrok, és a fájdalommal mit sem törődve, az ép kezemmel befogom a száját.
- Nem akarlak bántani, akármit is mesélték neked - suttogom halkan Aysa fülébe. - Ha elengedlek, megígéred, hogy nem fogsz kiabálni?-kérdem. Reménykedem, hogy megteszi amit kérek.
     Aysa szemei megtelnek könnyekkel, majd lassan, bizonytalanul bólint egyet.  Megkönnyebbülten felsóhajtok, majd lassan elengedem a lányt. Aysa bizonytalanul hátrál el. Rettenet ül ki a szemébe. Messze felüvölt egy tigris, ami miatt idegesen kinézek az ablakon.
  - Na jó - sóhajtok ismét, amikor visszanézek a lányra. Úgy döntök, nem kertelek. - Azt akarom, hogy velem gyere.
    A lány tovább hátrál, és idegesen kezd el kiutat keresni. Megértem, hiszen egy, a számára vadidegen ember próbálja elvinni látszólag minden ok nélkül. De azt mégse mondhatom neki, hogy a nagybátyja vagyok, és nem akarom, hogy Arvid felesége legyen, mert a bátyám egy őrült. A bennem lakó kígyók is megerősítettek ebben.
  - De miért? - A szeme megtelik újabb sós könnyekkel, amik le is folynak az arcán ezúttal. Idegesen törli le őket a hálóinge ujjának sárkával.
  - Ezt most nem tudom neked elmagyarázni Aysa...  -  kintről vad kiabálás hallatszódik.
  - Gersey, el kell tűnnöd. Már késő - sziszegi dühösen az egyik kígyó.
- Mi történt? - kérdem magamban.
-  Már megjelölte őt a fenséges vad...
-A fenébe...  - kiáltok fel hangosan, mire Aysa összerezzen. Ha tényleg megkörnyékezte az a vad, amiről a bennem lakó kígyó is csak suttogva beszél, akkor nem tehetek mást, mint hogy reménykedem. Reménykedem, hogy megvédi az unokahúgomat Arvid gonoszságától. - Mindegy, egy nap megértesz mindent. És csak remélni tudom, hogy egy nap  megbocsátasz nekem, hogy itt hagytalak - felugrok az ablakpárkányra, és kinézek. Hirtelen ötlettől vezérelve fordulok vissza. -Megtalálsz majd a csillagoknál!
    Azzal követem magamat az ablakon. Csak zuhanok és zuhanok, miközben azt képzelem, madár vagyok. Az utolsó pillanatban, mielőtt a földbe csapódnék, felveszem a bennem lakó kígyó Entitás alakját, majd hagyom hogy átvezessen egy másik világba.
  Nem időzöm az üres világba sokat, félek hogy megtalál engem - azt nem tudom mi, vagy ki, de rettegtek tőle -, majd ismét előbukkanok. Nem éjszaka van, hanem verőfényes nappal. Egy egészen más pontján vagyok a Földnek, ahol éppen dél felé járhat a Nap. Körbe nézek. Egy szigeten vagyok, amit a nyugodtan hullámzó kék óceán ölel körbe. Ameddig csak ellátok, víz vesz körbe, így nem változok vissza emberré.
  Keresek egy meleg sziklát, majd odacsusszanok. Több méteres, vagy helyesebben mondva több tízméteres Eltiltásbeli kígyótestem az örökös hangtalanságban kecsesen és könnyedén csusszan át a pengeéles sziklákon. Zöld pikkelyeim ezernyi  smaragd módjára csillannak meg a szikrázó napsütésben.
  Elnyúlok a sziklán, mire rögtön elkezd a testembe szivárogni a meleg. Szinte érzem, ahogy új életre kelek. Leteszem a fejem, mire a másik két fej is követi a példámat. Csak néha-néha bukkan ki a nyelv számból.
  Ha így, egy kövön sütkérezve látná a hatalmas Sethet, a háromfejű kígyó alakú Entitást, a Gyávát, senkisem gondolná rólam azt, hogy szörnyeteg vagyok. Azonban senki sem láthat most, csak a testemben lapuló három kígyó, akik suttogva próbának nyugtatni, miszerint ne legyen bűntudatom, hogy a tigris karmában hagytam az unokahúgomat. De ez egyszer, nem tudják elnyomni sziszegésükkel a belső hangomat. És nem is akarom, hogy elnyomják.