Koszmosz..., azaz kozmosz a fejemben

#1

Tinidráma és kínlódás

Szeretem amikor egyedül vagyok, egyedül az elvont kis világomban.Nincs más, csak a gondolatok amiket alkotok és én. Teljesen elfelejtem, hogy létezik rajtam kívül bárki is. De néha bizony vissza kell szállni a földre. Az már csak a túlélésről szól. Túlélni a családot, a mindennapi szerencsérlenségeimet, az élet fájdalmas játékait. Meg kell küzdenem a sok szarsággal amit elémkúr az élet. Az élet amit annyira becsülni kéne, én meg legszívesebben meghalnék. Igazából megszületni sem nagyon akartam. Ki kérdezte megy, hogy "hé, akarsz egyáltalán élni?". Senki. De nem vagyok hatéves. Ez nem így működik. Ha már megszülettem akkor nincs mit tenni, így alakult. Végigbotladozok x éves koromig, aztán alulról szagolom az ibolyát. Már ha marad egy tenyérnyi zöld hely ebben a világban. De mi a fenéért aggódok ilyeneken? Miért van elegem az életből amikor még csak el sem kezdtem? Halál, magány, depresszió, munka, tanulás. Csak én aggódok 16 évesen ilyen szarságok miatt? Néha komolyan nem igazodok ki magamon. Nem mintha túlóráznom kéne heti háromszor egy gyárban a szalag mellett miközben egy albérletben lakom a hat gyerekemmel és egyedül gürizek mert a férjem lelépett. Nem. Nem így van de én mégis drámázok, depizek pedig egy kurva szavam nem kéne, hogy legyen. Örülnöm kéne, hogy diák vagyok és nem kéne még felnőtt dolgokon agyalnom. Másokban annyi életerő van, hogy nem adják fel a céljaikat egy egy pofáraesés után. Bezzeg én állandóan bekönnyezek csakmert kettes lett a matekdogám. Közben meg azt mutatom másoknak, hogy milyen erős meg bölcs vagyok aztán A Pál utcai fiúknál megrekedt a tudományos ismeretem. De ez legalább én vagyok. Nem játszom meg magam a társaság kedvéért, de úgy érzem, hogy mindenkiben megvan a késztetés arra, hogy bevágódjon, egy kicsit kitűnjön a tömegből és egyenlőek legyünk a többi emberrel. Kicsit szerencsétlennek érzem magam. Mintha hiányozna a másik felem. De 16 évesen nem várhatom el magamtól, hogy egy mintaszemélyiség legyek. Sokat kell látnom a világból, tanulni amihez kurvára nincs kedvem és tapasztalatokat szerezni. Talán ha felnövök megértem a fiatalkori önnmagam, a világot, a probkémákat és mindent ami az életemet kitölti. De ezzel még ráérek. Egyenlőre jobb ha ilyen szerencsétlen, kissé zárkózott és drámás tini maradok, elvégre még előttem az élet, és sajnos csak minden 100000. évben születik egy Buddha.