Koszmosz..., azaz kozmosz a fejemben

Slam

Ezt a slamet egy nagyon depis napomon írtam amikor is a szívem választottja (krásom) visszautasított.

Egyedül. Messze és távol az érzelmek birodalmától. Nincs senki aki értene, aki meghallgatna csak egy percre és kezét a vállamra téve nyugtatna. Talán jó ez így. Talán így kell lennie, hogy sírva vagy nevetve de egyedül legyek mert ez az amit érdemlek. Igen, talán jó ez így. Neked. Nekem fáj, hogy nincs aki szeressen, öleljen, féltsen vagy csak olykor olykor könnyes szemembe nézve azt hazudná, hogy jobb lesz a világ. Talán egy valaki van, aki megért, úgy érez, mozog, sír, nevet, hallgat és lélegzik mint én. Az, akit a tükörben látok. De nem csak egy ábránd lenne, ha a tukör előtt ülve, a halálon töprengve a fény játékát bámulnám aki kiköpött másom? Igen, az lenne. Ábránd ami mindíg felmerül a szívem legelhagyatottabb kis bugyraiban, mert azt nem tölti be valami. Nem kell, hogy a szeretet legyen. Legyen gyűlölet ami elsöpör mindenkit az útamból, hogy helyet nyerjek a boldogságnak amit messze látok. Látom, mivel a remény egy gyenge kis hajtása ott él bennem és nem hagyja, hogy feladjak bármit is. Töltse ki a szívem bármi. A bosszú, a fájdalom, az élet, csak ne érezzem itt bennt ezt az őrjítő ürességet. Csak a fekete végtelen, kopár vidék amire csak az élet apró csodái dobnak virágokat, amik később csak elhervadnak, egyedül, messze és távol. Nyúlok a kezedért. De messze van ahoz, hogy elérjem.Elszállt az erő a lábamból, az eszem elkent mondd az elveimmel és a szívem hevesen dobog, pedíg nem érzek semmit. Megint gyenge vagyok, mindig ez van. De ha talán te is nyújtanád felém karodat, hogy elérhessem ezt az egyetlen reménysugarat, akkor még akarnék. Akarnék élni, lélegezni, sétálni, olvasni vagy csak nézni, ahogy a felkelő nap megvilágítja szenvedéstől kifakult arcomat. Segíts! Hisz nem érhet így véget, ez nem egy tragédia ami rád rossz színt vet! Nem kell más, csak nyútsd a karod és húzz ki ebből a gazos énképi világból. De előtte mondd, neked jó ez így? Neked ez megfelel? Hogy savanyú napjaim lassan betakarja a fekete gyászlepel? Nekem már mindegy. Van bennem remény, él még abban a kopár sivatagban. De számomra te vagy a remény és ha életem tényleg nem méltó a világ színpadára, csak dobj el! Messzire! Nekem már mindegy így is.Talán ha megváltozok akkor se lesz jobb, mert a régi sebek amik most véreznek, újra felszakadnak. És ez az érzés, ez az üresség, ez az égő fájdakom megöl és a pokolba taszít. Még kihúzhatsz, még nyújtom a kezem, érted, a remény csillagáért. Igaz, lángok vesznek körül és már így is romlott vagyok. De mondd, ha él bennem a remény, az élni akarás, nem kaphatnék egy második esélyt? Nem tudom, hogy jobb lesz-e, vagy újra itt ragadok. De hiszem, hogy eljön a változás ideje, amikor már a a felkelő nap boldogsággal tölt el. Nem tudom ki vagyok, nem ismerem magam.De ha valami felcsillanna talán még ember lehetnék. Csak nyújtsd a karod! Égek! Lángolok, mindjárt porrá égek... a remény, amiben idáig hittem semmivé foszlik a hibáim láttán. Ez már a vég. De a hálál, ezerszer jobb mint a messzi, távoli magány.