Treatment

Első rész

Egy nagy, az asztalra mért csattanás ébresztett ki a gondolataimból. Az asztalomon pihenő orhideám csapott arcon az ütés hatására, és a kávém majdnem az ölembe borult. Kellemes hétfő reggelt....  Ijedten, üveges tekintettel és hunyorogva  néztem az előttem görnyedő főnökömre. Kezét finoman elemelte az asztaltól, és a csattanás hangjából ítélve biztosan fájt neki az ütés.

-Na végre- jegyezte meg elégedetten, és a csuklójához kapott, azt kezdte el dörzsölni. Még mindig bágyadtan néztem rá, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok – Vizsgálatra jöttek, megtenné kérem, hogy bevállalja?

- Igen, azonnal – hirtelen álltam fel a kényelmes bőrfotelből és az íróasztalomat kezdtem kutatni. Nekitámaszkodtam az asztalnak, egyenesen a szemüvegemre tenyereltem, de hirtelen nem érdekelt, próbáltam nem összeesni. Gyakran gyötör szédülés, leginkább akkor jellemző, ha hirtelen felállok, ami természetesen amióta tudom, hogy nem kéne, nagyon gyakori. Magamra kaptam a fekete ,,hipszter" szemüvegemet, és a sztetoszkópom után kezdtem keresni. Friss hús vagyok az orvosi szakmában, alig egy éve hogy végeztem, de én még mindig nem fogtam fel, hogy ott a kis Dr a nevem mellett, az egész olyan, mintha egy álom lenne.
Kótyagos fejjel indultam el a baleseti sebészeti osztályra, ahol éppen helyettesítek. Kontrollra érkezőket vizsgálom meg, ami valljuk be, hogy a kisebb rossz, mert nem találkozok nagyon súlyos esetekkel. A liftbe érve megpillantottam a nyúzott fejemet: természetes szőke hajam annak ellenére, hogy máskor szög egyenes, most fészekként díszelgett a fejem búbján. A szemem táskás volt a nyitott szemmel nem alvástól, és mindennek a tetejében a fehér köpenyem gyűrött volt. Gyorsan nekiláttam a probléma megoldásának, és amennyire csak lehetett, rendbe hoztam a helyzetet.
A sebészeten keresztül mentem át a külön kis vizsgálóba, ami kizárólag a kontrollra érkezőknek van elkülönítve.

Helyet foglaltam a piros műbőrrel borított forgós székbe és bekapcsoltam a gépemet. Az asszisztens lépett be a szobába és egy mosolyt villantott felém, amolyan köszönésképp. Halk kopogás hallatszódott az ajtón, éppen akkor, amikor tízet ütött az óra.

- Tessék csak beljebb bújni – búgtam lágy hangon, miközben a gépen lévő pasziánsszal játszottam. Nehéz a doktorok élete... néha ki is kell kapcsolni.

- Jó reggelt – az ajtó lassan, nyikorogva nyílt ki, és mögüle egy magas, vékony férfi tűnt elő. A hangja kellemesen mély volt, hallani lehetett rajta, hogy nagyon ki van az élettől, a szeme alatt lévő táskákból ítélve pedig nagyon fáradt volt. Az előbb hallható életuntság ellenére apró mosolyt villantott, és megállt az asztalom előtt. Ó csak kérlek ne csapj rá te is, mert akkor itt hagyok mindent a francba.

- Miben tudok segíteni? – kérdeztem készségesen, és tetőtől talpig  szemügyre vettem a pácienst. A jobb kezén akadt meg a szemem, és  orvosi diploma sem kell ahhoz, hogy valaki megmondja, hogy feltehetőleg ezért van itt. Logika Léna, logika.

- Az a helyzet, hogy letelt a hat hét, és remélem végre levethetjük a gipszet, kicsit bezavar a nyaralással kapcsolatos terveimbe – közölte egy nagy sóhajtás közepette. Az arcára lettem figyelmes: az arca rendkívül fiatalnak látszott, igazi örök kisfiús arc. Mosolygás közben gödröcskék jelentek meg rajta, és barna szeme a hajam felé kalandozott. Annyira ismerősnek tűnt hirtelen.

- Bízzunk a legjobbakban – a sztetoszkópomat leraktam az asztalomra, hiszen semmi szükségem nincs rá, csak azért hordom, mert sokkal ,,orvosibbnak" tűnök vele. Levettem a lábamat az asztalról és felálltam a székből. – röntgenbe tessék elfáradni kérem, aztán megbeszéljük, hogy hova mehet nyaralni, és hova nem.

- Miért, milyen választási lehetőségeim vannak? – kérdezett vissza játékosan, látszólag kicsit jobb lett a kedve.

- A pénztárcája szab határt önnek egyedül, ha levehetjük azt a csúnya valamit – a gipsz felé biccentettem – ha meg nem, akkor marad a járdasziget.

- Remek – válaszolta nevetve és kisétált az ajtón.

Egy óra múlva megkaptam a röntgen képeket és elintéztem egy pár beteget.

- Szólnál neki, Ildi? – kértem meg a munkatársamat, aki azonnal felpattant a székéből és kiszólt a váróba. A páciens nevét nem sikerült elkapnom, annyi maradt meg belőle, hogy Ádámnak hívják őt. Komótosan ballagott be a vizsgálóba, és érdeklődve figyelt engem, amint a röntgenképet vizsgálom – Nos, úticélként Horvátországot, vagy esetleg Olaszországot ajánlanám – mormogtam mosolyogva először csak a röntgenképnek, majd  felé pillantottam.

- Akkor levehetjük? – kérdezte széles mosollyal. A nem begipszelt kezével beletúrt a dús világosbarna hajába, én pedig csodálattal néztem ezt a teljesen hétköznapi mozdulatot. Mindig is oda voltam a babaarcú fiúkért és a barna hajér, ő pedig mindkét kitételnek megfelelt.

- Természetesen, át kell fáradnia a gipszelőbe, és ott megszabadítják a gipsztől. Előtte viszont megcsináljuk a papírjait. Egy nevet szeretnék kérni ehhez – hadartam el a mondatot, és próbáltam keresni valami papírt az asztalomon, amivel lefoglalhatom magam, így addig sem őt nézem.

- Kisfalvi Ádám – diktálta monoton hangon, miközben az asztal előtt lévő székre támaszkodott bal kezével. Felkaptam a tekintetemet az asztalról és oldalra fordított fejjel vizsgálni kezdtem az arcát, ez a fejtartás mindig is segített a koncentrációban. Kisfiús arc, bozontos, rövid barna haj, gödröcskék és jellegzetes járás; őt ismerem.

- Megkérdezhetem, hogy melyik középiskolába járt? – kérdeztem talán túlzottan is izgatottan. A szívem nagyon gyorsan vert, féltem a választól. Ildi értetlenül nézett rám, nem értette, hogy miért teszek fel egy ilyen lényegtelen kérdést, hiszen semmi szükség nincs erre az információra az azonosításhoz.

- Budapesti két tannyelvű...- hirtelen belém hasítottak az emlékek, némán meredtem rá – Miért kérdi? – egy pillanatig megállt a szobában minden. Ő engem, én pedig őt bámultam. – Léna, te vagy az?

- Nos – két kézzel a hajamba túrtam és hátradőltem a székben. A levegőt kapkodtam, a szívem hevesen vert és úgy éreztem magam, mint 14 évesen, mint amikor először láttam meg őt az osztályban. – nem gondoltam, hogy itt fogunk találkozni.
Tátott szájjal meredt rám. A gimnáziumi szerelmem itt áll a rendelőben, megváltozva, de mégis ugyanúgy. Minden vágyam az volt, hogy egyszer megkaparintsam őt, de sosem jött össze, mára meg ki is nőttem ezt a butaságot. Egyértelműen illünk össze, mindig ezzel nyugtattam magam.

- Jézusom – a szeme csillogott – te tényleg doki lettél?

- Asszem – nevettem zavaromban – számomra is hihetetlen. Megcsinálom a papírodat, aztán nem is tartalak fel tovább. A gipszelő az A épületben van, biztosan odatalálsz. Örültem a találkozásnak.

- Én is nagyon örülök – mosolygott. Szinte látom magam előtt a tini énemet, ahogy nyál csorgatva figyeli minden mozdulatát – Még mindenképpen beszélünk!