Let's Survive ~ { • kpop+twd • } [yaoi]

[Prológus]

Lassan két hete céltalanul bolyongott egy kisvárosban. Egyedül volt nem tudta mihez kezdjen. A kezdetek óta mindig voltak vele emberek - barátok vagy éppen ellenségek, az nem számított - akkor tudta mit csinál. Mióta mindenkit elvesztett a táborából azt se tudja merre tart, csak ment egyenesen és valahogy próbálta túlélni ezt az egészet. Egy késsel a kezében és egy szinte teljesen üres hátizsákkal a hátán sétálgatott az egykor luxus fényben pompázó ám most már romos lakóövezetek házai között, közben azon agyalva mégis mit kellet volna máshogy csinálnia. 

Gondolt egykori lakására, ahonnan körülbelül négy éve indulhatott el pár haverjával, hogy meneküljenek az akkor még ismeretlen invázió elöl. Jackson azóta persze rájött, hogy ez elől nincs menekvés, hisz ez mindenhol ott van. Szó szerint az emberekben van. Nem számít, hogyan halsz meg - nem kell, hogy azok megharapjanak - ha megtörténik, ugyanúgy visszajössz és agyatlan, emberevő élőhalottá változol, melyeket Jackson csak simán járkálóknak keresztelt el. Pontosan tudta, hogy hogyan végezzen velük: mindig a fejüket kell célozni és végük. Sajnos legtöbbször nem egyedül mászkálnak, így hát egy kés nem elég ellenük - még ha használója van olyan ügyes, mint Jackson - sem élné túl egy horda támadását. Ezzel pedig saját maga is tisztában volt, és ha mégis összefutott egy nagyobb hordával inkább csak lapított és megvárta, amíg tovább haladtak.

Aznap délután is egy kisebb csapat elöl menekült, amikor rátalált egy viszonylag stabilan álló házra. Miután sikerült bejutnia gondosan eltorlaszolt minden rést, bejáratot, így biztosan nem lesznek képesek bejutni... Majd némi, az amúgy is eléggé megcsappant mennyiségű élem elfogyasztása után az egyik emeleti szobába feküdt be. Mindig félig nyitott szemmel aludt, hisz tudta, hogy a veszély mindenhol ott van, ezért is volt napról napra fáradtabb, így ez az alvás hosszúra nyúlt.

Körülbelül dél múlhatott, amikor felébredt így jól kialudhatta magát, ráadásul még álmodott is bár ennek már kevésbé örült. Annyira emlékezett belőle, hogy ismét a gimnázium utolsó évét járta, akkori barátaival volt, köztük egy sráccal, akit azóta már elveszített, mégis miatta szenvedett a legtöbbet... Nagyon szerette és bármit megtett volna, hogy megvédje. Mai napig bánja, hogy akkor nem maradt vele, hisz pontosan emlékezett rá, hogy a kis szőke csak annyit kért tőle hogy ne hagyja egyedül. Mikor pedig visszament a találka helyre, ahol a szőke fiúnak kellett volna várnia, hogy együtt menjenek tovább, nem találta ott senkit. Ráadásul a ház, ahol élt is mondhatni úszott a vértócsákban. Azóta is azzal a bűntudattal élte életét. Úgy gondolta miatta halt meg és ez az érzés gyötörte őt minden percben. Ha meg is próbálta elfelejteni a katasztrófa előtti életét, csak rontott a helyzeten, hisz az egyre csak felidézte benne régi hibáit. Csak feküdt az ágyban és azon agyalt mégis miért kellet ismét eszébe jutnia, főleg most, hogy egyedül van és nincs kinek elpanaszkodnia milyen hülye is volt akkor. 

Pár perc néma, önsanyargató perc után felült és a mosdó felé vette az irányt, hogy ellenőrizze hátha maradt még valami víz amivel megmosakodhatna, hisz ezekben az időkben nagy csoda volt ha valakinek alkalma volt fürdeni. Viszont nem jutott sokra vele mert hirtelen csörömpölést hallott az alsó szintről. Pontosan tudta, hogy járkálók nem lehetnek hisz elég stabilan eltorlaszolta a bejáratokat. Majd állítását az is alátámasztotta, hogy tisztán érthetően beszélgettek. Jackson a mosdóban maradt, de az ajtót résnyire nyitva hagyta, így tisztán látta, ahogy egy vörös hajú fiú átkutatta a szomszédos szobákat. Nem tudta, hogy mégis mihez kezdjen, nem akart rá támadni, de nem is volt szándékában haverkodni...

Az emberek megváltoztak mióta a járkálók elleptek mindent. Nem lehetett bennük megbízni és amellett, hogy az élőhalottak ellen harcoltak, egymást is ölni kezdték. A legésszerűbb az lenne ilyenkor, hogy az összefognak, hogy együtt legyőzzék az őket fenyegető lényeket, de nem... Inkább mindenki  törjön egyeduralomra...

Így hát Jackson a biztonság kedvéért ott maradt és az ajtó mögé rejtőzött, így mikor a fiú bejött nem vette őt észre. Egy mozdulattal az egyik kezét a vöröske szájára nyomta, hogy ne tudjon kiabálni, a másikkal meg tokához emelte kését. Nem akarta bántani, inkább elővigyázatosságból csinálta, hátha így könnyebben elmenekül. Jackson erősebb volt, de azzal nem számolt, hogy a kis vörös milyen gyors. Alig pillantott egyet és a srác már a fejéhet szegezett e kibiztosított pisztolyt.

- Jackson?! - hallatszott egy hitetlenkedő hang. A vörös nem hitt a szemének, nem gondolta, hogy újra látni fogja első szerelmét. Mindvégig azt hitte, vagy is inkább remélte, hogy meghalt, miután akkorát kellett csalódnia benne. Érezte, hogy az előtte álló srác nem bántaná, de az előbb történtek miatt a pisztolyt ugyanolyan határozottan tartotta, mint mikor még nem tudta kire szegezi.

Mindketten ledermedve álltak egymással szemben. Jackson nyelni sem tudott. Hirtelen azt hitte ismét álmodik, csak ebben az álomban már nem szőke volt a fiú, aki várt rá, és már nem is tűnt olyan törékenynek, de ő volt az. Mark. 

Csak álltak ott némán, egymás szemébe keresve a választ arra, hogy mi legyen. 

Végül a csendnek a lépcső felől érkező többi srác vetet véget, így Jackson a létszámfölényt látva úgy döntött inkább leteszi a fegyvert, reménykedve abban, hogy ezek az emberek mások lesznek, mint akikkel eddig találkozott. És persze remélte, hogy Mark sem változott meg teljesen...