Az erdő árnyai [SZÜNETEL]

3. Fejezet

VÁROSI LEGENDÁK

Végül aztán beinvitáltuk apa barátját egy italra. Mindannyian helyet foglaltunk az étkező asztalnál, anyát kivéve, ő nekiállt lefőzni a kávét. Nem kérdezett semmit az úrtól, így arra következtettem, ismeri Brian ízlését.
- Szóval Mr. Wright...
- Kérlek, csak Brian. És tegezz nyugodtan. Nem kell jobban öregíteni. – kacsintott rám a férfi mosolyra húzott szájjal, én meg csak bólintottam, és nekiálltam mondandómnak újra.
- Szóval Brian, mióta is élsz itt a családoddal? – néztem a szemeibe érdeklődve.
- Már jó néhány éve. William még csak hároméves volt, mikor ideköltöztünk. – látszott, hogy elmélyült a múltban, de újabb kérdésemmel kizökkentettem.
- És hány gyermeketek van? – mosolyogtam továbbra is.
- Három. Két fiú és egy lány. Will, a legidősebb, Natalie, a középső, és Kyle, a legfiatalabb. – mesélte vidáman.
- Kávé, feketén. – tette le a gőzölgő italt a férfi elé anya, majd helyet foglalt apa mellett.
Az úr megköszönte, belekortyolt, aztán letette a bögrét az asztalra. Rám emelte a tekintetét, elmosolyodott, majd újra beszélgetésbe kezdett velem.
- Na és ismered-e a városban keringő mondákat? – emelte fel egyik szemöldökét.
- Brian, kérlek... - vágott közbe anya.
- Ugyan Maya, hadd mesélje el. – ölelte át apa feleségét.
- Halljuk! – mosolyodtam el.
Engem érdekelt, így lekönyököltem az asztallapra, majd érdeklődő tekintetemmel Brianét kerestem. Felsóhajtott és belekezdett meséjébe.
- A mesék úgy szólnak, hogy a közeli erdőben sötét lelkű szörnyek laknak, akik ugyan távol tartják magukat a várostól, de a területükön kirándulókat folyton megették, vagy megtépték, de soha nem kerültek elő, mindig csak páran, megtébolyultan. – hangja komollyá változott, mintha ő elhinné ezeket a rémtörténeteket. – Nincs bizonyíték a létezésükre, csak a mende-mondák terjednek szájról szájra, mert minden szerencsés túlélő másképp meséli, a maga szemszöge és „élménye" alapján. – tette macskakörömbe az említett szót, merthogy ez minden, csak nem élmény.
Ez trauma, lelki és fizikai sérülés. Már ha igazak a legendák.
- Ez borzalmas. – szólaltam meg összehúzott szemöldökkel, mikor úgy véltem, befejezte a mesélést.
A szüleimre pillantottam, ők meg rám, és anya csak megforgatta a szemét. Ő biztos ostobaságnak tartja.
- Valóban az. És elég is volt az esti meséből. – sóhajtott fel apa, és próbálta másfele terelni a szót, így ezután én már eléggé „ki voltam közösítve" a beszélgetésekből, de nem is bántam.
Kezdett összeállni a kép a fejemben. Az árny, amit láttam. A mancsnyom. A sötét szörnyek az erdőben. Ez egy és ugyanaz. Ezek... Farkasok?

***

Körülbelül egy órája beszélgettek már a szülők, amibe néha-néha becsatlakoztam, de igazából már rég otthagytam volna a társaságot, hogy utána nézhessek az érdekfeszítő mondáknak. Eléggé leszívta az agyamat ez a nap, minden szempontból. Ez a sok infó a „szörnyekről", az új autóm, és apa régi jó barátja. Sok mindez egy nap alatt. Azonban szerencsére nem nekem kellett búcsúzkodnom vendégünktől, mert ő szólalt fel előbb.
- Ú, már ennyi az idő? Ideje mennem, mert otthon felfalnak. – vigyorodott el, majd felállt az asztaltól, mi pedig követtük a példáját. – De holnap átjöhetnétek hozzánk, Peggy is nagyon örülne nektek. – mosolygott, mi pedig készséggel elfogadtuk az ajánlatot. – Örülök, hogy végre találkozhattunk. – vigyorgott, majd puszit váltott anyával, aztán velem, apával pedig kezet rázott, s jól összeölelkeztek.
Mint a tinédzser haverok. – ráztam a fejem mosolyogva.
- Mi is nagyon örültünk. – válaszolt anya, majd kikísértük és megvártuk, amíg elhajt fekete terepjárójával.
Szépen aztán visszabattyogtunk a házba, én pedig megnéztem a konyhában lévő, zöldesen világító órán az időt. Hat óra? Uccu zuhanyozni!
- Akkor én most nekiállok a vacsorát melegíteni. – szólalt meg anya.
- Rendben, én addig gyorsan lefürdök. – mosolyogtam halványan, és a fürdő felé vettem az irányt.
- Én pedig átnézem a tervrajzokat. – mondta végül apa, ő sem maradhatott ki, persze.
- Ugyan John, ne nyüstöld magad annyit. – szólt rá aggodalmas hangon anya.
- Csak átnézem, hamar megvan. – simította végig anya orcáját, majd helyet foglalt a kanapén, és elővette az említett lapokat.
Becsuktam magam mögött az ajtót és levetettem a ruhám. Rövidujjú lila felső és egy rózsaszín hosszúszárú szabadidőnadrág volt rajtam. Ebben szoktam itthon flangálni, arra tökéletes.
Beálltam a meleg zuhany alá, és öt perc alatt lezavartam a fürdést.
Beleugrottam a pizsamámba, ami egy rövidujjú fehér felső volt, szívecskés mintákkal, és egy rövid, fekete short nadrágot vettem fel alulra. Lehuppantam apa mellé a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét. Tudtam, hogy nem fogja zavarni, mert sosem szokta. Lényegében azt sem tudtam, mit nézek a csatornán, mert egész máshol járt az eszem. Már azon gondolkodtam, mit fogok csinálni vacsora után. És mi mást, minthogy kicsit utána olvasok, hátha vannak cikkek az itteni legendákról az interneten.
- Kész a vacsora! – zökkentett ki anya mély gondolataimból.

Azonnal felugrottam a kanapéról, kikapcsoltam a tévét, és már le is huppantam a helyemre. Amikor apa is követte példámat, és elfoglalta helyét az asztalnál, anyu tálalta a vacsorát. Elénk tette a még délután elkészített spárgakrémlevest. Sosem ettem még, de gusztának tűnt.
- Akkor, jó étvágyat! – mosolygott kettőnkre anya, mikor már ő is leült.
- Jó étvágyat!
- Jó étvágyat! – ismételtük meg apával, majd enni kezdtünk.
- Na milyen? – kérdezte anya ártatlan mosolyával, bár szemében apró aggodalom csillant.
- Nagyon finom! – jelentettem ki komolyan, és őszintén.
Valóban igen ínycsiklandozóra sikerült, mint reméltem, bár az illatából ezt már délután megállapítottam.
- Ühüm. – erősítette meg véleményem apa teli szájjal, melyet csak egy mosollyal jutalmaztunk anyuval.
Mikor befejeztük az előételt, anyu elénk tette a mindig kívánatos amerikai burgerét. Ezt is hasonló szavakkal illettük, mint a krémlevest. Olyan gyorsan betoltuk – főleg apa –, hogy öt perc múlva már ugrottam is fel.
- Köszönöm a vacsorát, nagyon finom volt minden! – jelentettem ki egy mosollyal megtoldva, majd egyenest a szobámba igyekeztem.

Lehuppantam az íróasztalamhoz tartozó székre, és felnyitottam a laptopom tetejét. A keresőben azonnal legendákat kezdtem keresni az itteni szörnyekről, amik vagy léteznek, vagy csak a turistákat és kisgyerekeket riogatják vele. Azonban semmi. Egy fikarsznyi sort sem láttam erről. Nagyot fújtam, és lehajtottam a gép képernyőjét. Megint elakadtam. – fogtam a homlokom gondolkodva, mivel juthatnék előrébb. Aztán hirtelen eszembe ötlött. Persze, megvan! – Brian meghívott minket magukhoz, így akár kérdezősködhetek tőle. Talán még tetszeni is fog neki, hogy így érdeklődöm a téma iránt.
Ezzel a gondolattal egy fokkal boldogabban feküdtem le. Elterültem ágyamon, nyújtóztam egyet, majd elfordultam a fal felé. Bár még kora volt, de aznap nem aludtam jól, és majdnem egy egész regényt kiolvastam az éjszaka folyamán. Így most érthető volt a fáradságom, s éppen elaludni készültem, mikor anyuék benyitottak, de látták,hogy már szinte alszom. Elbúcsúztak, és kimentek. Halványan elmosolyodtam magamban, majd álomba szenderültem.