Nem tudom,ti,kedves olvasók,hogy vagytok vele,de én sokszor tűnődöm el azon,vajon hol a határ. Mostanában sokszor kerültem olyan helyzetbe,ami rávett arra,hogy ezen agyaljak. Hol a határ? Mi az,amit még el tud tűrni az ember fia bizonyos helyzetekben? Azt mondják,ha valami nem boldogit,azt el kell engedni. Tényleg igy van ez? Akinek van ebben már tapasztalata,annak a történetét szivesen várom a hozzászólásoknál.
Érdemes-e küzdeni egy 11 éven át tartó barátságért,amiért csak én küzdöm. Küzdjek még? Több mint egy hónapja nem beszélünk. Ami nekem is köszönhető,természetesen, de neki is. Kölcsönösen gőgösek vagyunk. Amióta fulladozom magányomban,sokat töprengek(sajnos ez a hobbim). Azt vettem észre,hogy én rohangálok mindenki után. Mentem hozzá,mikor nehéz volt neki,mikor bánatos volt és persze,mikor boldog is. Egyszer nem tudtam a kedvére tenni és a kapcsolat elveszett. Hol a határ? Az a korlát,amit nem kell átlépni. Küzdjek még? Vagy elég volt? A baj csak ott van,hogy én nem kapok támaszt,amikor nekem nehéz. Ahelyett,hogy elmondanám valakinek,most inkább itt irom ki magamból a gondolatokat. Azt veszem észre,hogy nem érdekel senkit,hogy mi van velem. És bárhogy próbálom ezt leplezni,fáj. Próbálom meggyőzni magam arról,hogy egyedül is remekül boldogulok és hogy erős vagyok,de fogy az erő.
Ha olvastad a bejegyzést,kedves olvasó,oszd meg élményeid.
-Hátha sorstársra találsz-
