A hetedik emberöltő [Befejezett]

9. fejezet - Segítségre van szükséged!

Reszketegen vettem a levegőt. Magam is remegtem. Féltem, nem is kicsit. Az a gyilkos, ellenséges, rideg kék tekintet a frászt hozta rám, de valahogy mégis elvarázsolt. A pupilla a szemében egy vékony fekete vonal volt. Viszont jéghideg írisze a tiszta égboltra emlékeztetett. Nem tudom elmagyarázni az érzéseimet, egyszerre rettegtem, csodálkoztam és kíváncsi is voltam. Futni akartam, de lábaim még csak felállni sem engedtek, nemhogy megmozdulni. Ezzel párhuzamosan meg akartam érinteni. Nem érdekelt, hogy leharaphatja a karom, sőt megölhet, az sem, hogy milyen sárkány egyáltalán. Hozzá akartam érni pikkelyes bőréhez, megsimogatni, még ha az lett volna életem utolsó tette is! De féltem...

Egyre hangosabban morgott rám, és sokkal idegesebben is. Ez sok mindent elárult nekem az érzelmi állapotáról. Maguktól rohamoztak meg. Dühöt éreztem, irritáltságot, aggodalmat és félelmet. Valószínűnek tartottam, hogy álmából ébresztettem fel a sárkányt, ezért annyira mérges. A nyugtalanságot és a félelmet bizonyára a jelenlétem váltotta ki belőle, hisz egy hüllő sem szereti az embereket. Az aggodalma viszont más volt. Határozottan nem a tojásait félti, mert akkor már halott lennék. Ez affajta „tehetetlen" aggodalom. Nem tud semmit sem tenni az ellen, hogy itt tartózkodok. Vagyis tud – egyszerűen végez velem.

A szempár emelkedni kezdett. Szóval a következtetésem, miszerint a sárkányt álmából ébresztettem fel, bizonyosságot nyert. Nagyjából egy magasnak tippeltem velem a szemmagassága alapján. Közeledni kezdett felém. De mintha sántított volna. Az orromat megcsapta a vérszag. Valami történt ezzel a sárkánnyal. Rossz dolog. És ez a valami megsántította, alig tud járni. Sőt, csak egy lépést tett az irányomba. Lassan felálltam. Jobbnak láttam, ha hátrálok pár lépést, mielőtt még nekem ugrik. Még ha sánta is. Hunyorítottam, hátha ki tudom venni a testének, vagy a fejének formáját, de nem nagyon sikerült.

Hirtelen fény keletkezett a hátam mögött, amit vad dörgés követett. Megrezzentem. A villám viszont egy pillanatra rálátást engedett a hüllőre. Amennyit a másodperc tört részében láttam, őszintén nem volt sok. Csak egy ovális fejet, az ennek közepén elhelyezkedő nagy, élénk kék, jéghideg szemeket, nem beszélve a fej tetején lévő furcsa, pamacsokra hasonlító, elég nagy kinövésekről. Pikkelyei megcsillantak a fényben. Amennyire láttam, fehérek voltak, mint a hó.

Abban a pillanatban sivító hang csapta meg a fülemet. Éles, fülsüketítő és túlontúl ismerős. Lefagytam, földbe gyökerezett a lábam. Futnom kellett volna, ahogy a lábam bírja, vissza nem nézve szakadatlan rohannom, amíg a levegőm el nem fogy, és össze nem rogyok, aztán tovább be a faluba, feladnom magam apámnak, felfedni a képességem és egy kötéllel a nyakam körül lógni egy fa ágán, minthogy úgy haljak meg, egy lilásan világító tűzgolyó által, egyedül, csak mert felébresztettem egy alvó Éjfúriát, de nem voltam rá képes. Nem tudtam megmozdulni. Pulzusom az eget verte, kapkodtam a levegőt, hisz az utolsókat szívhattam. Szívem zakatolt, ki akart törni és futni, bár nem tudom, hogy. Lehunytam szemeim, oda se mertem nézni. Teletöltöttem a tüdőm, hogy egy utolsó sikolyt elengedhessek halálom pillanata előtt. És akkor a hang abbamaradt és a lövés eldördült, vele párhuzamosan pedig az üreget rengető sikolyom is.

De valami nem stimmelt. Holtan nem hallom, hogy visszhangzik mindkettő. Óvatosan nyitottam ki szemeimet. Nem engem lőtt le, hanem csak a lábam elé célzott. Legnagyobb meglepetésemre, ott nem egy kiégett lyuk volt, hanem egy csíkban valami fehér, puhának tűnő anyag csillant fel. Talán... hó?! Fény is alig kellett hozzá, mert izzott, tökéletesen lehetett látni. És akkor mintha olvadni kezdett volna. Csak a víz helyén egy kristályos, jéghez hasonlító akármi keletkezett. Átlátszó volt, hidegnek tűnt, de mintha füst szállt volna fel belőle. Tudjátok, ami a jégből szokott. Majd meggyulladt. Ez lepett meg legjobban. Legjobb tudásom és józan paraszti eszem szerint a jég nem képes lángolni. De ez égett. Nem nagyon értettem, de megbabonázva figyeltem a kék lángot, ami izgágán táncolt nem messze tőlem. Éreztem az erős hőt, amit sugárzott. Végigfutott a hátamon a hideg. Lassan emeltem tekintetem a sárkányra. Már rálátásom nyílt az egész testére.