Audrina [Teen Wolf - HUN]

18. Fejezet

- Az erdőben ma reggel találtak egy holttestet - kezdett bele. - Arcát a felismerhetetlenségig szétmarcangolták, valamint vannak még kisebb sérülések a mellhason és a combján. A bordája több helyen is eltört - látszott rajta, hogy még mindig nem emésztette meg. - Nem akarok ilyet mondani, de ez az ügy hasonlít apádéhoz - szegezte rám tekintetét.  

  Megszólalni se nagyon tudtam. Nem mondhattam neki azt, hogy apám még mindig él. Így csendben hallgattam, hogy végül mire is akar kilyukadni.

- Szeretném, ha megnéznéd a testet és, ha segítenél kitalálni, hogy ki tette ezt a fiatal lánnyal - fejezte be végül.

- P-persze, hogy segítek - mosolyodtam el halványan.

- Akkor kérlek menj most be a kórházba - felelte.

Felálltam, elköszöntem és már ott sem voltam. Nem igazán tudtam, hogyan is kéne kezelnem a helyzetet. Hiszen apám elméletileg halott, gyakorlatilag pedig nagyon is él. Valamint az is eszembe jutott, hogy ő talán tudna nekem ebben segíteni. Így végül mielőtt bementem volna a kórházba, felhívtam őt. Szerencsémre megadta a telefonszámát, hogyha készen állok rá, akkor eltudjam érni. Bár nem álltam rá készen, de szükségem volt rá. Hosszú csengetés után végül felvette.

- Igen, tessék? - szólt bele, rekedtes hangján.

- Audrina vagyok! Segítened kellene - feleltem, miközben bepattantam anya autójába.

- Miben? 

- Tudunk találkozni most? - kérdeztem vissza.

- Persze, egy negyed óra múlva a szokott helyen? - jött a válasz.

- Tökéletes - mondtam, majd kinyomtam.

  Régen sokat jártunk együtt az erdőbe, és volt egy közös helyünk. Mindennek a szélén volt, nem messze a főúttól, így sokat nem kellett sem gyalogolni, sem pedig kocsikázni. Mikor odaértem leparkoltam a járművet és a fákkal teli hely felé kezdtem bolyongani. Még szerencsém volt, hogy sportcipőt húztam fel, nem pedig magassarkút. Mikor odaértem, apa már ott várt. Zakót viselt, ami alatt fehér színű ing bújt el. Elegáns volt, mint mindig. 

- Szia kislányom - ölelt volna meg, de eltoltam.

- Attól, hogy a segítségedet kérem még semmi sincsen megbocsájtva - mutattam a kocsi iránya felé.

- Igazad van, sajnálom - indultunk meg. - Miben kéne a segítségem? - szegezte nekem kérdését.

- Ma reggel az erdőben találtak egy holttestet - kezdtem bele. - Nagy valószínűségekkel ugyan az az ember tette, aki elől menekültél. Legalábbis a sheriff szerint - helyesbítettem. - Segítened kell őt megtalálni! Ezt már nem lehet állattámadásként eltusolni.

- Bármit megteszek - egyezett bele.

A kocsi előtt állva betessékeltem őt az anyósülésre, majd miután én is helyet foglaltam, elindultunk. Először hozzánk mentünk, mivel anyuval beszélnem kellett. Remélhetőleg már otthon volt.  Elsősorban, arról kellett vele csevegnem, hogy elvittem a kocsit, másodszor pedig, hogy dolgozok egy új ügyön, szóval nem kell aggódnia. Mikor a ház elé értünk, leparkoltam, majd mielőtt bementem volna, apára néztem.

- Te most szépen itt maradsz - szólaltam meg. - Semmi esetre sem hagyhatod el a gépjárművet, különben anya tudni fogja, hogy ki vagy és ki lesz borulva. Értve vagyok? - néztem rá kérdően.

- Maradok a seggemen - jelentette ki.

Ezt egy apró mosollyal jutalmaztam, majd kiszálltam. Beléptem a bejárati ajtón és anyát kezdtem el keresni, végül megtaláltam őt a konyhába. Kissé mérgesen nézett rám.

- Bocsi, hogy elvittem a kocsit - mentem oda hozzá és öleltem meg.

- Máskor szólhatnál, ha valami ilyesmit tervezel - csóválta meg fejét.

- Tudom, de a sheriff behívott és, csak így tudtam eljutni odáig, meg haza is - feleltem, majd elvettem a pultról egy almát, melybe jóízűen beleharaptam.

- Sajnálattal hallottam, ami ma reggel történt - tekintete korom lett.

- Nekem most fel kell mennem, azután pedig a kórházba - tereltem a témát.

  Anya bólintott egyet, én pedig az emeletre siettem. Miközben a lépcsőfokokon szökdeltem, hallottam egy nagy csattanást a konyhából. Majd anyám kétségbeesett hangját. Minél gyorsabban lesiettem hozzá.

- Mi történt? - kérdeztem rémülten.

- Eltörtem egy üvegtálat és az egyik szilánkja a kezembe állt - mutatta sebét.

- Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulsz - mosolyodtam el, majd kiszedtem a jókora darabot.

- Már nem annyira mint régen - felelte, miközben sebét kötöttem be egy konyharuhával.

Egyszerre pillantottunk a hátunk mögé, ahol apu állt. Arcom fehérebb volt, mint a fal. Egy pillanatra le is dermedtem, hisz mi van akkor, ha anyu felismeri őt? Már csak ez hiányzott. 

- Megmondtam, hogy maradj a kocsiban! - emeltem fel hangomat.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

Sziasztok kedveskéim!

El sem tudom mondani, mennyire boldog vagyok! Köszönöm a kedves commentelőimnek, hogy ösztönöztök, és azoknak is köszönet jár, akik elolvassák az irományaimat! Millió puszi és ölelés nektek!