ötödik

366 43 0
                                    

Noah Gray

Pár nap telt el csupán azóta, hogy felolvastad nekem legféltettebb versedet, s most újra itt ülünk az eldugott kávézóban, ahol dolgozom. Hiába van már április, hiába járják a korunkbeliek ilyenkor a kisváros utcáit, ez a hely mindig üres. A hely mindig hangos nevetésedtől teli, falai megszokták már gyermekies kacagásod. Már a téglából kirakott, régies falai nem olvadnak egybe gyönyörű  rozsdavörös hajaddal, a sápadt falazókő boldogságod mellett oly fakónak tűnik. 

Iskola után, ahogyan szoktad, bejöttél hozzám a kávézóba. Vállaidat a súlyos iskolatáska húzta le, ahogy beléptél, s körbepillantottál, azonnal ledobtad azt magadról. Bőrdzsekid is levetted, egy fekete pulcsit viseltél alatta. Kiléptem a pult mögül, s szorosan karjaim közé zártalak.  Bizalmas ölelésbe húztalak, azonnal vállamba fúrtad arcod. Törékeny tested körbejárta bódító illatod, a vanília és az eper édes keveréke azonnal az orromba költözött. 

-Szia Noah! -elhúzódtál tőlem, láttam ahogy  karjaid libabőrbe bújtak. 

-Szia Vörike. -ujjammal megpöcköltem pisze orrodat, mire azt összehúztad, s felnevettél. 

-Tudod jól, hogy utálom, ha így hívsz. -léptél el tőlem, majd a pult felé vetted az irányt, s leültél az egyik bárszékre. 

-Te pedig tudod azt, hogy szeretlek ezzel idegesíteni. -vigyorogtam rád. 

Egy ronggyal töröltem le a pultot, folytattam a munkám, amikor is feléd néztem. Fejed tenyeredbe temetted, nagyot sóhajtottál. Hajad válladon terült el, kissé arcodba hullott, ahogy a füled mögé tűrtél egy tincset rám néztél. Igéző kék tekinteted fáradtságot tükrözött, most vettem csak észre szemeid alatt a karikákat. 

-Mi az? -leültem a melletted levő bárszékre, s onnan vizslattalak. 

-Sok most így év végére minden. Kicsit sokat hajtom magam, hulla vagyok. -válaszoltad. -Aggódom az érettségi miatt.

-Ne félj! -fogtam meg az asztalra ejtett kezed. -Nincs mitől. Nálad okosabb, talpraesettebb lányt még  nem láttam, biztos vagyok benne, hogy ha kéne, már most le tudnál érettségizni. -megszorítottam tenyered, te pedig kipirosodott szeplőkkel néztél rám. Nem szóltál semmit, csak azúrkék szemeiddel vizslattál, az arcom minden pontját feltérképezted. -Mit szólnál, ha elmennénk valahova? 

-De Noah! Dolgozol, nekem pedig még tanulnom kell! -néztél rám hitetlenül, ajkaid sarkában megbújt mosollyal, amiből tudtam, nyert ügyem van. -De végül is, egyszer élünk, nem? -gödröcskéid arcodon önfeledten nevettek. 

A kávézó ajtaján megfordítottam a 'nyitva' táblát, bezártam a boltot. Az üvegajtón benézve, üres asztalokat, székeket láttam. Azokon pedig emlékeket: azt, ahogy ott ültél és írtál, azt, hogy egyszer magadra borítottad a teádat, s egyszer nem tudtál beleharapni a kakaóscsigádba, mert elfelejtetted megenni, s az megszáradt. Ahogy elfordítottam a zárban a kulcsot, rád néztem.  

-Hová szeretnél menni? -kérdeztem.

-Olyan helyre, ahol még nem jártam. -vontál vállat hatalmas mosollyal.
Magabiztos mosolyra húztam én is ajkaim, majd megragadtam a kezed. Puha tenyered még mindig semmihez nem tudtam hasonlítani, nem emlékeztetett semmi másra ahogy ujjaink összefonódtak.  

Húztalak magam után, futottunk egy buszmegállóba. Apró lábaid alig tudták tartani velem a lépést, angyalian nevetve kérdezgetted, hova megyünk. Bakancsod talpának hangja szelte át az utcát, melyben a diákok éppen a késői órájukról tartottak hazafelé.  A busz már indult ki a megállóból, én azonban intettem, hogy fel szeretnénk szállni. Az idősödő sofőr bajsza alatt mosolyogva nézett ránk, leültünk, miután megvettem a jegyeket. 

-Hova megy ez a busz? - az előttem levő ülésen ültél, az ablakon bámultál kifelé. 

-Londonba. -felém kaptad a fejed, rám néztél. -A múltkor mondtad, mennyire el szeretnél jutni oda. Hiába itt van a szomszédunkban, még sosem voltál ott. De én most elviszlek. - mosolyogtam rád. Azúrkék szemeidben mintha könnyeket láttam volna, de azonnal el is tűntek azok. 

-Köszönöm. -suttogtad alig hallhatóan, én is ajkaidról olvastam le a szavakat. -Emlékeztél?

-Minden egyes pillanatra emlékszem, amit veled töltöttem. Mert csak azok számítanak igazán.

Az út további részében mindketten csak bámultuk a mellettünk elsuhanó tájat. A gondolatainkba merültünk, én néha azon kaptam magam, hogy téged bámultalak. Néztelek, és próbáltam megfejteni arcvonásaid gyönyörűségének titkát.

🌙

A városba beérve egyre nagyobb mosoly ült ki az arcodra, a belvárosban leszálltunk a buszról. Leugrottál a busz utolsó apró lépcsőjén, azúrkék szemeidben megcsillant valami csodaszép. Mélyet szippantottál a levegőből, kétszer megpördültél tengelyed körül: körbepillantottál. Levakarhatatlan vigyor ült ki az arcodra.

-Szóval ilyen a londoni levegő. Ilyen London. -tártad ki a karod, s hunytad le erősen a szemed. Meg akartad jegyezni ezt a pillanatot örökre, próbáltad minél tovább nyújtani ezt az érzést.

-Igen. -nevettem fel. Bohókás mosoly ült ki az arcodra, összevissza kapkodtad a fejed, azt sem tudtad, merre nézz.

Előre s hátra dülöngéltél lábadon, füled mögé tűrtél egy tincset. Egy korunkbeli turista pár odament hozzád, hogy készíts róluk egy fényképet. Néztem, ahogy arcodhoz emeled a kamerát, s aranyosan azt mondod a párnak, hogy "csíz!" ,de ők ebből semmit nem értve bámultak tovább a kamera objektívébe.

-Megnézzük a Big Ben-t? Elviszel a Temzéhez? Elmegyünk a Harry Potter stúdióba? - kérdezgetted  kicsit később, csillogó szemekkel.

-Nyugi Kicsi, -nevettem - amit tudunk, megnézünk.

-Tetszik a becenév. - nyújtottad ki rám nyelved. Kezeid dzsekid zsebébe tetted, talán fáztál. Hiába volt április, sápadt bőröd mindig libabőrbe burkolózott. 

-Tudod, én már csak ilyen kreatív vagyok. -vontam vállat vigyorogva.

-Hát persze Noah, hát persze. -sóhajtottál fel,  hangod iróniával telt volt. Mosolyogva belémkaroltál, s elindultunk London híres óratornya felé. 

a sütis lány × befejezettOnde histórias criam vida. Descubra agora